A nyári szabadság alatt Portugália felé vettük az irányt, azon egyszerű oknál fogva, hogy arra még sosem jártam. Viszonylag tetemes mennyiségű "szakirodalmat" olvastam a portugál konyháról a felkészülés alatt, és nagyon vártam, mivel még "Molnárbé" is az egekbe dicsérte az Ibériai-félsziget kevésbé népszerű országának főzőtudományát. Nos, lehetek őszinte? Nekem egy kicsit csalódás volt. Baromi erősek az olcsó, jó minőségű kosztot kínáló családi vendéglőkben, ahol a nagymama, a nagynéni vagy az anyuka már reggel kilenc órakor egy halom krumplit pucol, majd délben az összes, háznál maradt gyerek izzadva rohangál ki az óriási mennyiségű étellel a vendégtérbe, míg apuka, vagy más egyéb családfőnek számító egyén a pult mögül koordinálja az eseményeket. A kaják valóban rendben vannak, a mennyiség még a magyar gyomornak is jókora, az árak is teljesen barátiak, de a választék...szóval abban nem annyira erősek. A nemzeti ételnek számító, amúgy Norvégiából importált bacalhau-t (sózott tőkehalat) állítólag 365-féle módon képesek elkészíteni, de velem valahogy mindig csak ugyanaz az öt elkészítési mód jött szembe: 3 faszénen és zöldsalátával, kettő serpenyőben és olívaolajjal, fokhagymával. Bár tény, hogy a faszénen grillezést nagyon jól tolják, pár nap múlva a sült hús/hal/ sült krumpli/ zöldsaláta mix mint állandó kínálat egy picit hervasztó volt.
Már pár napja az országban voltunk, amikor elkezdtem gondolkozni rajta, hogy milyen ételt hozzak majd nektek, hiszen a bacalhau itthon nem kapható, a faszenes grillezésük meg attól jó, hogy nem a kerti grillen tolják.
Aztán Portóban belefutottam a város egyik büszkeségébe, a francesinhába, ami egy igen érdekes fogás: két szelet kenyér közé tesznek egy steaket, egy darabokba vágott sült kolbászt meg egy nyerset is, némi mortadellát vagy sonkát, az egészet sajtba bugyolálják, megsütik sütőben, rátesznek egy tükörtojást, majd leöntik egy gravy-szerű mártással, és végül, sicher was sicher alapon még egy nagy adag sült krumplit is mellé pakolnak.
Bátran nevezhetnénk szendvicsszörnynek is, és ha csak úgy valahol elém teszik, akkor mérget vettem volna rá, hogy valahol Iowában, az A 26-os út mellett egy fabódéban született az ötvenes években.
De nem. A portói büszkeség ezen darabja valóban nem túl ősi darab: a hatvanas években pattant ki a franciaországi emigrációból hazatérő Daniel da Silva fejéből. A srác a franciák reggelijét, a croque monsieurt akarta adaptálni portugál ízlésre szabva - bár nem értem, ha ez volt a cél, hogy hagyhatta ki a bacalhaut. Először Portugália déli részén, Alentejo-ban próbálkozott (szó szerinti fordításban, a Tejo-n túl) de ott valahogy nem akart gyökeret ereszteni a brutális darab. Mikor Daniel később Portóba költözött, megint bedobta a kreálmányát a város gasztronómiai köztudatába, de ezúttal robbant a bomba: a portóiak nemcsak hogy rákattantak a francesinhára (vagyis a kis franciára), de azóta is töretlenül büszkék rá, mint olyasvalamire, amiből igazán jót csak Portóban ehet az ember.
Mint jó turista, én is sorban álltam az előtt a hely előtt, ahol a "legótentikusabb" szendvics készül Portóban, de nem mondhatnám, hogy életem legmeghatározóbb gasztronómiai élménye volt. Amúgy nem egy rossz darab, ha valaki a) rajong a húsért b) imádja a junkfoodot. Én itt az eredeti recepten változtattam egy kicsit, mert portugál ízvilágú csípős grillkolbászt még találtam itthon, de ugyanezt száraz kolbásszal már nem sikerült abszolválnom. Ha Ti még megfejelnétek egy szép szál gyulaival, akkor tessék, szabad a pálya! Mivel filmecskét is forgattunk hozzá, a szendvicsbe való kolbász és steak jó egy órát állt a konyhapultunkon, így ki is hűlt minden, de 10 perc forró sütő megtette a hatását. Szóval akinek van egy kis maradék a kerti grillezésből, még az is nyugodtan összedobhatja a portugál gasztronómia eme ikonikus darabját!