Nem kell ahhoz szakavatott kovászolónak lenni, hogy az Arán Bakery kenyereire és pékáruira felkapja a fejét az ember. Fel is kapta rá Budapest, amikor még csak a Wesselényi utcában működtek, Budáról is átjárt a lelkes közönség, mostani ottjártunkkor pedig a fotózást is nehéz volt megoldani, olyan roham zajlott az üzletben a délelőtt folyamán. Leveles tésztás péksüteményeik, klasszikus kovászos, valamint a sokmagos teljes kiőrlésű rozskenyerük és az ír szódás kenyerük egyszerűen bajnok, messzebbről is érdemes elzarándokolni hozzájuk.

Az Arán Bakery mögött egy házaspár áll, akiket a jóisten is egy sikeres vállalkozás működtetésére teremtetett: Pécsi Kinga a pék és cukrász, ő a dublini főiskola Bakery and Pastry Art management képzésén, majd írországi műhelyekben tanulta ki a szakmát. Pécsi Attila biztosítja a működéshez a hátteret, mindent ahhoz, hogy biztosan folyhasson a termelés.

Kinga és Attila párosa olyan értékek sorát képviseli, amelyek hiányáról szokás busongani a jelenkori vendéglátás képviselői és az új munkavállaló generáció kapcsán. Összetartás és kitartás, derű és nyugalom, tehetség és jó érzék, a korábbi külföldi újrakezdés megkívánta szakmai és emberi alázat, és nem utolsósorban a vendéglátós tulajdonosokat oly sokszor érő vád, a kapzsiság teljes hiánya.

Ennyire ír még sohasem volt a jó magyar kenyér

A pékségnek köszönhetően megtanultuk óír nyelven a kenyér szót, az Aránt, a fél világot beutazott pár pedig ma már egy kis ovissal is büszkélkedhet, aki stílusosan az Áron nevet kapta. Az első pillanattól fogva befogadta őket a hazai kovászos közösség elitje, különös kötődésük Írországhoz pedig mind a mai napig tart, a budapesti ír nagykövetséggel és az ír-magyar business circle-lel – egymást támogató üzleti körrel – is jó viszonyt ápolnak.

A jelenlegi gazdasági és külpolitikai helyzetben csak kapkodjuk a fejünket az újabb hírek hallatán, mára szinte homályba vésznek az elmúlt két év megpróbáltatásai. Nem is baj, ha lassan a múlté lesz a Covid-időszak, a Wesselényi utcai Arán pékségben és a pár házzal arrébb működő termelőüzemben sürgő számos munkatárs láttán azonban 2020-ra visszakanyarodva indítottuk a beszélgetést.

Jó látni ezt a nyüzsgést a pult mindkét oldalán, nem gondoltam volna, hogy ennyi dolgozó áll a két Arán pékség mögött. Ingadozik a csapatlétszám 2020 eleje óta?

Pécsi Attila: Mára több mint harmincan vagyunk. Mi 2020-ban egyértelmű döntést hoztunk, és ezen egy pillanatig sem kellett hezitálnunk. A Covid-járvány idején mi senkit nem küldtünk el, egyetlen emberünktől sem váltunk meg. Voltak időszakok, amikor az ő beleegyezésükkel átmenetileg kevesebbet óraszámot dolgoztak csak, cserébe most van munka bőven. (Nevetve.)

Pécsi Kinga: Mi úgy próbáltunk átvészelni, hogy minden feladatot mozgásba lendítettünk, ami egészen addig állt, és mindenkit mozgósítottunk. Mi hátraléptünk, azonnal kivettük Attilát a pultból, engem a termelésből, és három nap alatt összehoztunk például egy webshopot, amit már régóta tervezgettünk megvalósítani.

Hogyan lehetséges, hogy így is lehetett dönteni? Hiszen akkor rengeteg helyen azonnal szélnek eresztették a dolgozóikat.

Attila: Szerintem a mi egyetlen titkunk ebben az, hogy mi a saját üzletünk elindítása előtt évtizedeken át dolgoztunk számos vendéglátóhelyen a világban, és megtapasztaltuk minden oldalát az alkalmazotti létnek. Voltak kiváló és rémes munkáltatóink is. Van olyan közülük, akivel külföldről is mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Nem tudjuk eleget hangsúlyozni, mennyire fontos a csapatunk. Külön büszkék vagyunk arra, hogy mennyi fiatal dolgozik nálunk. Elsősorban nem a végzettségükre vagyunk kíváncsiak, hiszen a mi műhelyünkben úgyis másfajta munka zajlik, amit nálunk fognak elsajátítani.

Mi egyet nézünk: hogy akarják csinálni. Ha az akarat, az elszántság megvan, mi adjuk hozzá a többit.

Itthon már voltak szakmai sikereitek, középvezetői pozíciókat töltöttetek be a vendéglátásban, amikor kiköltöztetek Dublinba. Félre kellett tennetek az egótokat, amikor a “tápláléklánc” aljáról kellett újrakezdenetek?

Kinga: Az biztos. Kellett hozzá türelem és alázat, bár Dublinban gyorsan tud előrehaladni az, aki szeretne. Az is fontos tulajdonság szerintem, hogy amikor olyan helyen voltunk, ahol nem értékelték a képességeinket és ötleteinket, akkor mindig tudtunk mozdulni, nem ragadtunk bele nem működő helyzetekbe. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember tudjon továbblépni. Azt például ne is kérdezd, hogy életünk során hányszor költöztünk már. (Nevetve.)

Napi tizenórákat mennek a kelesztőgépeitek és sütőitek. Mennyivel nőttek a rezsiköltségeitek?

Attila: 13-szorosára ment fel a gázszámlánk.

13-szorosára?!

Attila: Igen. Nagy szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy nekünk az áram mellett ez a fogyasztásunk elenyésző. Tavaly hosszabb távra aláírtunk egy szerződést az áramszolgáltatónkkal, bízunk benne, hogy ez segít átvészelni ezt az időszakot.

Ne legyen így, de ha mégis megtöbbszöröződne a rezsitek, hogyan gondolkodnátok tovább?

Attila: Akkor el kellene jönnie a 4-5 eurós kézműves kovászos kenyerek árának itthon is, ahogyan az tőlünk nyugatabbra is van.

Érdekes ellentmondás, hogy míg vásárlóként fáj kiadni a pénzt a kézműves kenyerekre, egyre szűkül az olló a gyári, közepes vagy annál rosszabb minőségű pékáruk és az igazi jó kenyerek között.

Kinga: Mára kis híján találkoznak egymással a mi áraink és a szupermarketes, tömegben gyártott kenyerek árai, jóllehet, összehasonlíthatatlan egymással az alapanyagok közötti minőségi különbség, a belefektetett idő, a kézi munka. A mi legnépszerűbb, 630 grammos kenyereink még mindig 1000 forint alatt vannak. Egyszer még kell is emelnünk az év folyamán.

Ha a kommersz, gyors kelesztésű kenyerek nagy gyártói is ilyen magas áron adják, adódik a kérdés, hogy megéri-e egyáltalán 1000 forint körül adni a különlegességnek számító Arán-kenyereket...

Attila: Kulcskérdés nálunk az árpolitika. Mi ugyanis éppen a legkelendőbb kenyereinken nem sok pénzt keresünk. Ez egy tudatos döntés a részünkről. Nekünk széles a termékpalettánk a kávéktól a préselt leveken át az édes pékárukig, hideg és melegszendvicsekig vagy épp az Arános textilszatyorig, most pedig napi levesek bevezetésén gondolkodunk. Mi ezért tudunk tologatni a haszonkulcson, és le tudunk csípni a kovászos kenyereink árain azért, hogy bejöjjenek hozzánk a visszatérő vásárlóink.

Nagy bajban vannak most azok a kis mikropékségek, akik csak a kenyereikre építenek, nekik muszáj sokkal drágábban adniuk, mint nekünk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a pékségek mind hazai kis- és középvállalkozások, javarészt családi műhelyek. Amikor ilyen helyen vásárolunk, magyar családok megélhetését is támogatjuk. Ahogyan mi is támogatjuk őket, amikor magyar vállalkozásokat választunk beszállítóinknak a Garat malomtól a soproni One Elevenen át a Szeged melletti Lápastó Szövetkezet kiváló juice-aiig. A Lápastónál közösségi szervezetként megváltozott munkaképességűeket is foglalkoztatnak.

Ezek a termékek értelemszerűen drágábbak, mintha a tömegárukat vennénk meg, de azokból hogyan is tudnánk kiemelkedő minőséget kínálni? Most mindennél fontosabb, hogy ezek az üzleti kapcsolatok, együttműködések tovább éljenek. Családi vállalkozások maradhatnak életben, ha most összetartunk.

Szerző: Haranghy Orsi

Fotók és címlap: Simon Gábor

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!

Olvass további izgalmas interjúkat is:

• Két pécsi lány, akiknek az élesztőgombák és a baktériumok egyszerre főnökeik és alkalmazottaik
• „Szeretnék ennek a történelmi időszaknak a része lenni, szerepet játszani a magyar cukrászat megújulásában" – interjú Kolonics Zoltánnal, a Málna The Pastry Shop alapítójával
• A zalai vendéglő, ami lesöpörte a fatányérosokat – legyen ilyen a balatoni vendéglátás