Ősszel nekivágtunk egy három napos ausztriai túrának, ahol Burgenland felfedezése volt a cél. A szűkös időkorlát miatt jól össze kellett válogatni a programokat, minden nem férhetett bele, de legnagyobb szerencsénkre ezzel nem volt dolgunk, a turisztikai hivatal megoldotta helyettünk.
A kirándulás számomra legérdekesebb része – legalábbis ha a gasztronómiai szempontokat vesszük számításba – Eisenstadt, és azt ott lévő Esterházy kastély volt. Miután megláttam a zsúfolt menetrendünkben, hogy itt kapunk egy privát kastélytúrát, rögvest az ugrott be, hogy akkor hátha szerezhetünk mellé recepteket is.
A család nevével fémjelzett rostélyost és tortát talán senkinek nem kell bemutatni, viszont azt, hogy anno hogyan készülhetett az „eredeti” változat a nemesi család udvarában, ki tudhatná jobban, mint a levéltárhoz és egyéb feljegyzésekhez hozzáférő kastélyi dolgozók?
Nem én voltam az egyetlen, aki ráröppent erre a témára – valószínűleg a rengeteg hasonló kérés és megkeresés miatt már korábban is kiadtak egy Eszterházy szakácskönyvet, és ezzel oda is lett az „exkluzív” és „bennfentes” receptem. A rossz hír ennek ellenére az, hogy bár megjelentek és bárki számára elérhetőek lettek ezeket a receptek, azonban csak német nyelven.
Az Eszterházy rostélyos receptje túl sok újdonságot nem tartogatott azon kívül, hogy ez bizonyíthatóan köthető a családhoz, egész pontosan II. Miklóshoz. Petra receptje majdhogynem hű az eredetihez, annyi kivétellel, hogy állítólag anno kevés szardellát és marhahúslevest is adtak a szószhoz, hogy még ízesebb legyen.
A torta viszont már annál érdekesebb. Milyen kép él a fejünkben, ha valaki az Eszterházy-tortát emlegeti? Diós tésztalapok között rétegezett vajas krém, a tetején pedig a pókháló-mintás csokoládés védjegy. Igen ám, viszont a könyvben lejegyezett recept alapjaiban különbözik. Szó szerint, azaz nem dióval, hanem mandulával készül! Ha pedig tényleg így van, akkor a desszert karaktere és íze is alaposan megváltozik.
Azt viszont fontos megjegyezni, hogy a rostélyossal ellentétben a torta eredete nem teljesen tiszta ügy. Az biztos, hogy a család cukrásza készítette, de hogy pontosan mikor, kinek és hogyan, na azt már nem tudja senki. Így akár még az is lehetséges, hogy a jól ismert diós változat az etalon, bár én azt tanácsolom, hogy legalább egyszer mindenki készítse el mandulából is, megéri!
A piskótába – készüljön az bármilyen olajos magból – egy deka liszt sem kell, a tojásból is csak a fehérje, az viszont jó habosan. Én hat adagban sütöttem – amit később aztán már bántam is, mert így jó fél napig tartott, mivel kisebb formát használtam. 22-23 centis tortaformában négy lap jön ki.
A töltelék valahol a cukrászkrém és a vajaskrém között van félúton. Ezt viszont lehet turbózni akár egy kis alkohollal, akár egy leheletnyi mandulakivonattal.
A csokoládés díszítéstől nem kell félni, és nem is kell túlgondolni. Én – ahogyan a könyv is írja – az egész tortát bevontam a maradék krémmel, majd étcsokiból, kevés kakaóporból és vízből készítettem egy kissé folyékony masszát, ezt csorgattam rá, később pedig fogpiszkálóval húztam meg a csíkokat. Nem muszáj a fondant-nal bajlódni, így is tökéletesen kivitelezhető. Nekem persze csak utólag jutott eszembe, hogy a jó sűrűre dermedt csokoládét inkább habzsákba töltsem, és így formázzam meg a köröket a tetejére, ehelyett egy műanyag kiöntővel ügyeskedtem.
Az oldalán nagyon jól mutat a szeletelt mandula, amit jobb, ha száraz serpenyőben meg is pirítunk. Egyfelől szép árnyalatokban pompázik majd, másfelől az íze is intenzívebb lesz. És ha még nem untuk meg a cicomázást, akkor extrának nyomhatunk rá habzsákból néhány díszt, bele pedig mandulát.
