Azzal a meglepő kéréssel szembesültem, hogy írjak pár sort „A hét szakácsa” rovathoz. Csak nemrég kezdtem a nosaltys pályafutásomat, így nem számítottam erre, nem is igazán tudom, mit írhatnék.

Talán nem ér senkit váratlanul egy receptes oldalon ilyet olvasni, a helyzet az, hogy nagyon szeretek sütni-főzni, másokat etetni. Mindig szívesen matattam a konyhában, aztán lassanként ez lett a kedvenc hobbim. Minden jöhet, szeretem a hagyományos recepteket, a gyerekkor ízeit, mint a sólet vagy a túró rudi, de bármi újdonságra is kapható vagyok. Ha elém kerül egy unalmas fagyasztott halfilé meg egy csomag füstölt lazacszelet, minden további nélkül bepanírozom egyiket a másikba, hogy valami sokkal érdekesebb kerüljön az asztalra. Nagyon szeretem a fermentált ételeket/italokat is, a klasszikus kovászos uborkától/káposztától a különböző kefirekig. Minden létező konyhai kütyüt mániákusan beszerzek, egy szál répát legalább tizenkétféle géppel és eszközzel tudok szecskára vágni.

Volt sokféle konyhai korszakom. Kezdetnek értelemszerűen a felfedezések kora, amikor még abban sem voltam biztos, melyik a lábas, melyik a serpenyő, és főleg melyik mire jó. Eleinte az is büszkeséggel töltött el, ha sikeresen megfőztem egy zacskó spagettitésztát. Ami azt illeti, egyszer – még kisiskolás koromban – annyira megörültem ennek, hogy „teljesen véletlenül” megettem a teljes, ötfős családra tervezett adagot, csak úgy egy ültő helyemben. Nem is tűnt soknak, amíg fel nem álltam...Később persze szereztem némi rutint, jött az a fázis, amikor én mindent jobban tudok, recept nem kell, a Jóbarátok után szabadon „sütőporból és sörből” is tudok valami finomat kreálni. Néha igazam is volt, máskor nagyon nem. Ekkorra már sokat főztem barátokkal is, kifejezetten emlékezetes például a mézes pörkölt esete, amikor bográcsozás közben a zsír amint az edény aljához ért, feketére, szenesre égett. Ha kevesebb bort kóstolgattunk volna az előkészületek közben, talán előbb rájövünk, hogy az bizony nem zsír, hanem elfelejtett, hófehérre kristályosodott méz. Azóta persze egy pörkölt már nem foghat ki rajtam.

Az ilyen kis bakik pedig egy igazi konyhafüggőt nem tántorítanak el. Viszont aki főzni szeret, az enni is, bőven a szükséges mérték felett, és ennek előbb-utóbb megvan a böjtje is. 19 évesen még megúszható a dolog, később nem nagyon. Fel is tűnt egyszer csak, hogy már alig férek be az ajtón, ezért sürgősen megkezdődött a „hogyan legyen ez még mindig finom, de negyed ennyi kalória?” stádium. Ekkortájt jöttek rakott tészta helyett alternatívák:a kalóriaszegényebb és/vagy egészségesebb rágcsák és társaik.

Még később nemzetközi vizekre is eveztem. Néhány éve Angliában élek, ahol a helyi konyhával is megismerkedtem, de még inkább élvezem, hogy szinte bármilyen nemzet alapanyagai könnyen hozzáférhetőek, ételeik kipróbálhatók.

A legújabb szerelmem pedig a természetes, élesztőmentes kovász. Afféle kényszermegoldásként indult a dolog, amikor rájöttem, hogy az angolok szinte csak a szárított élesztőt ismerik, de azóta annyira megszerettem, hogy mostanában minden szabadidőmet tésztagyúrással töltöm, hol bagettet, csigákat sütök, hol lángost.