Berlinben először talán 13 éves koromban voltam. Nagyszüleimnek volt az a szuper jó ötlete, hogy összeeresztenek engem egy Hévízen összeszedett, évente egy karácsonyi lapot küldő, néha-néha Magyarországra látogató keletnémet házaspár velem egykorú unokájával. Mivel még pont a lázadó kamaszkor előtt voltam, belementem a két heti kényszernyaralásba - és nem mintha a család nem lett volna szuperkedves, vagy ne próbált volna nekem programokat szervezni a pártízezres német kisvárosban - , de alig vártam, hogy végre hazajöhessek. Az első találkozást Berlinnel ezen oknál fogva nagyon vártam - onnan indult ugyanis haza a vonatom. Hogy egy 13 éves kislányt hogy mertek egyedül nekiindítani egy tíz órás, három országon át tartó vonatútnak, azon még ma is filózom néha.

Második alkalommal már jobban emlékszem, három évvel idősebb voltam, és teljesen begőzöltem a foglalt házaktól, a graffitiktől, a város minden sarkából áradó XX. századi történelemtől és a ténytől, hogy a németek ebből milyen szép kis bizniszt csinálnak. A mai napig van egy kedvenc fotóm, amit egy afrikai bevándorlóról készítettem, amint Kínában készült, utángyártott szovjet usánkát készül eladni egy csapat japán turistának.

A későbbiekben már gyakrabban jártam Berlinben - főleg, mikor Németországban éltem. Voltam tikkasztó nyárban és elképesztő januári hidegben is, amikor annyira fáztunk, hogy letoltunk egy három órás városnézést beszélgetés nélkül, mert senki nem akarta kiszabadítani a száját a sál mögül. Mindegy, függetlenül attól, hogy hányszor és milyen időben voltam ott, egy dolgot mindig beiktatok, ez pedig a currywurst.

Ez az egyáltalán nem különleges sült kolbászos/sült krumplis street food Németország minden városában megtalálható, de valahogy nekem mindig Berlinben ízlik a legjobban - talán azért, mert onnan származik.

A berlini snack a II. világháború után, 1949-ben született, mégpedig a szerencsésebb, később nyugativá avanzsált oldalon, Charlottenburgban. A még rommá lőtt városban nem nagyon volt idő és pénz nyugis ebédekre és vacsorákra, azt a faktort - meg a nyugati segélycsomagokból kihalászott curryport és Worchestershire-szószt - kiaknázva egy helyi hölgy, Herta Heuwer gyártani kezdte a currywurstot. A rendkívül eredeti ötlet - ami nem áll másból, mint egy fűszeres paradicsomszósszal nyakon öntött sült virsliből - akkora üzlet lett, hogy Frau Heuwer Chilup néven szabadalmaztatta két évvel később. Hogy mennyire ment a dolog, az is bizonyítja, hogy még keletre is beengedték - a fal felhúzása után is árultak imperialista paradicsomos kolbászokat a keleti oldalon.

Megint csak az a jó hírem van, hogy nem kell Berlinig menni érte, itthon is bőven el lehet készíteni, de ha Berlinben jártok, mindenképpen kóstoljátok meg a krumplis vagy a zsömlébe dugott verziót. Vagy mindkettőt.