Alapvetően nem vagyok egy félős típus, de ahogy az évek múlnak, azért óvatosabb leszek. A mexikói utat szervezve az egyik legnagyobb kérdés az volt, vajon az ország melyik részén utazhatunk biztonságosan autóval. Elég nagy különbségek vannak ugyanis közbiztonság szempontjából, és míg egy pénztárcalenyúlást szentségelve ugyan, de lenyelem, nagyon nem szerettem volna, ha valahol a puszta közepén megállítják az autónkat, kirabolnak, majd lelőnek, esetleg váltságdíjat kérnek értünk – egyes részeken ez sajnos benne van a pakliban.Ottani barátokkal konzultálva aztán kijelöltük az útvonalat, ami elvileg elég biztonságos ahhoz, hogy két, spanyolul alig makogó, a helyiek közül abszolút kirívó idegen eljusson A-ból B-be. Mire az autóbérlés ideje eljött, már eltöltöttünk egy hetet Mexikóban, és semmi bajunk nem történt a nagyvárosi gettókban sem, de azért én egy kicsit izgultam a dzsungelt átszelő autózás előtt.
Az indulás utáni első kávészünetig egy félreeső, út széli kis helyen még volt bennem némi félsz, de aztán megnyugodtam: á, nem lesz itt semmi para, kedves, mosolygós helyiek mindenhol, eddig is teljesen biztonságos volt minden, mi baj lenne. Ebben a szellemben folytatódott a következő pár óra – és akkor egyszer csak becsapott a krach.
A dzsungel kellős közepén, két, úton átfolyó vízesés között, mikor már vagy fél órája nem láttunk lakott területet vagy megművelt földeket, az egyik kanyarban elénk toppant egy idős asszony - még szerencse, hogy az útviszonyok miatt nem lehetett negyvennél többel hajtani. Majd még egy, a háttérben pedig újabb kettő tűnt fel - az út széléről pedig felpattant nyolc-tíz gyerek. A hátsó két nagymamakorú néni egy szempillantás alatt kihúzott egy fához erősített kötelet keresztbe az úton, jelezve, hogy itt most nem lesz továbbmenés, majd szép kényelmesen az egész csapat megindult felénk.
Amíg villámgyorsan lenyomtuk a biztonsági gombot, nekem átfutott az agyamon, hogy mindjárt kiugrik hat pasi a bozótból machetével - most, hogy idős nők, gyerekek és egy karvastagságú kötél blokkolja az utat. Az időközben odaérő csoport aztán nem bozótvágó késeket, hanem vagy 10 fürt banánt kapott elő a háta mögül.
Beletellett egy-két percbe, mire felfogtuk, hogy a csoport és a keresztben kifeszített kötél csak a helyi marketing része, és banáneladáson kívül semmit nem akarnak. A náluk lévő apró, a hagyományosnál sokkal édesebb banánok, a platanók egyébként borzasztó finomak, és esküszöm, még vettem is volna tőlük, ha nem állunk meg egy órával korábban egy száz fősnél alig több, út menti faluban, és nem veszünk vagy öt különböző fajtát.
Miután összeválogattam az összes pulton lévő és körülötte lógó banánokból nyolc különböző darabot, a kamasz srác, aki árulta, szemlesütve, helyettem is szégyenkezve kivett a kezemből hármat, hogy azok még nem értek meg. Mivel egész életemben csak két fajta banánnal találkoztam, úgy gondoltan, ez a hiba még belefér. Viszont aznapra már untuk a banánt - miután az értékesítő csapat látta, hogy nem ez lesz életük üzlete, leengedték a kötelet, és elengedtek minket.
Itthon gondolkoztam, milyen formában készítsem el a banánt - bár a moléba is került belőle, azért elsősorban desszertként piszkálta a fantáziámat. A klasszikus csokis-banános verzióért nem vagyok igazán oda, na meg szerettem volna, ha egy kicsit mexikói jellege van a dolognak. Az ott kóstolt édességek közül a tres leches, vagyis három tejes torta izgatott legjobban. Ez az ünnepi sütemény akár nagyon jó is lehetne, nekem azonban eddig még csak az eszméletlenül édes, túl krémes verziókba sikerült belefutnom. Mivel időm kevés, maradék házi kalácsom viszont sok volt, egy öt perces "hamisítványt" készítettem, amihez nagyon jól passzolt a sült banán. Itt, ahol lakunk, lehet kapni a hagyományosnál édesebb minibanánt, de sima banánnal is elkészíthető. Ha valaki édesebbre szeretné, kanalazhat a banánra némi mézet, de szerintem fölösleges. A sűrített tej így is elég nagy kalóriabomba.
