Irkutszkban, Szibéria legnagyobb városában és környékén töltöttem néhány napot, amíg az Instagramon mások a Balatonról, a Földközi-tengerről, a napfényes Görögországból posztolgattak. Talán tényleg nem pont az a város, ami ott virít a bakancslistánk élén, nekem például – szégyen vagy sem – komolyan rá kellett keresnem a térképen először, hogy pontosan hol is van. Nyilván, akinek a nagyszülei, dédnagyszülei stb. khm… bizonyos okoknál fogva érintettek voltak Szibéria-témában, azok jobban tudják lokalizálni.
Az amúgy kényelmesnek nem mondható belföldi járatról kiszabadulva az első, amit megpillantok a repülőtéren egy teljesen átlagos bolt, esetleg a benne tornyosuló farkastetemek szúrnak csak szemet, de medve is van, az drágább. Közelében pedig a kevésbé EU-konformnak (tudom, hogy onnan már messze járunk) tűnő szárítotthalas pult.
Annyira szürreális az egész, hogy tudom ilyesmit egészen biztosan beszerzek majd, mondjuk nem a farkastetemre értem, bár… A kettő együtt lehet a nyerő.
Rövidre fogott akklimatizálódás után (itt már 6 óra időeltolódásban vagyunk Budapesthez képest) a Rumjanovo pirogbárban kezdődik mélyebb ismerkedésünk az orosz konyhával.
Elindulás előtt igyekeztem tájékozódni azért, szóval nem vagyok teljesen fogalmatlan.
Tudom, akár budapesti orosz éttermi élményeimből is, hogy gyakoriak a savanyú levesek, nem szabad meglepődni a kásák intenzív jelenlétén (ez az egyik első orosz szó, amit annak idején megtanultam, most ezzel persze elárultam, hogy nem vagyok egy mai csirke), a legismertebb fogások pedig a borscs, a scsi, a pelmenyi és a pirog.
Leginkább valami egyszerű büfének tűnik amúgy ez a hely, de az étlapot kinyitva azért komoly választékot látunk, pirogok mindenfelé: a pirog kelttésztából készül különféle töltelékkel, lehet édes vagy sós. Amennyiben sós, akkor jellemző a káposzta, a gomba, a burgonya, vagy a hús, az édes tésztába pedig málna, szeder, eper, ribizli, alma, barack és persze sok minden más is kerülhet. A töltött tésztát sütés előtt megkenik tojássárgájával, majd forró olajban vagy sütőben kisütik.
A Rumjanovóban tehát halas pirogot rendelek, ez a változat lazacos, de egészen komoly választék van: bajkáli omul halas (erről a csodáról még bővebben is említést teszek), tojásos-zöldhagymás, káposztás, nyulas-gombás, csirkemájas, de vannak persze édes verziók is: feketeribizlis, áfonyás, sajttortás, málnás, almás-fahéjas.
A szomszéd asztaltól elirigylem közben a fantasztikusan kinéző orosz céklás-heringes rakott salátát is, amelyet egyenes fordításban „subának” vagy „hering suba alatt”-nak is mondhatunk, a lényeg, hogy egyenlő arányban van benne szinte minden hozzávaló, olajos vagy ecetes hering, cékla, burgonya, répa, majonéz, tojás, illetve van, aki almát is tesz bele.
Kérek egy kávét kellőképpen baljós hangon – igazán komoly igényem lenne rá, és egyelőre még nem tartunk ott, hogy már az első nap meglássák a többiek, hogy milyen az, amikor nem teljesül… óva intek mindenkit ettől az élménytől – szóval a válasz érkezik, hogy nincs. Ezt mondjuk nem is nagyon tudom és akarom érteni, mindenesetre ez a helyzet, de gyorsan lecsapok a tea lehetőségre.
Ebben a városban is úgy látom, hogy alaposan át kell gondolni, hogy melyik étterembe menjünk.
Sok itt is a turistákat célzó, hülyebiztos, fotókkal kommunikáló létesítmény (titkon bevallom, hogy azért ez sokszor nem árt mégsem), mi azonban célirányosan, helyi segítőnknek köszönhetően a legjobb helyre, a Rasszolnyikba megyünk.
Nem tudom eldönteni, hogy ez most klasszikus stílus vagy hipszter-retro-orosz eklektika, mindenesetre zseniális az étterem design, idézi a bizonyos életkor feletti vendégek gyerekkorát, megadja a szükséges alaphangulatot a fiatalabbaknak, hamisítatlan Oroszország stílusosan modern elemekkel átitatva, irónia, humor, kreativitás, az ételeket tekintve pedig kiváló minőség jellemzi.
Az alap menüsort kiegészítő „farm” menü szinte már túlzás, ebben fel vannak tüntetve a termelők nevei és az alapanyagok pontos származási helyei is.
Említésre méltó a szokásos hering és a klasszikus majonézes (nálunk francia saláta néven ismert) saláta mellett az elmaradhatatlan marha és sertés pelmenyi, a fenyőmagos borjúnyelv-pástétom, valamint a sült sonka-, borjú- és marhanyelv-saláta.
Ennél többet nem is várhattunk az estétől, közben óvatosan kikérünk egy champagne-t, amely egy sima édes orosz pezsgőnek bizonyul, természetesen nincs köze a francia Champagne tartományban hagyományos technológiával készülő champagne-okhoz. Utóízét könnyed integetés helyett leginkább csavarlazítóhoz tudnám hasonlítani, időben le is állok vele.
Azért, amikor felcsendül a hátam mögött a já igrajú na garmoske dallama (krokodilos régi orosz születésnap-köszöntő dal) ez olyan, nekik ez olyan, mint nekünk Halász Judit, Boldog születésnapot dala, csak kicsit régebbinek tűnik, akkor kis híján eksztázisba esek, de ezt a néhány csepp orosz pezsgő és még csekélyebb mértékű vodka számlájára írhatjuk.
Még egy napot töltünk az orosz vidéken, rohanásban vagyunk, ez tény. Másnap elbuszozunk a Bajkál-tó környékére, ahol végre egy igazi helyi (vagy annak hitt) piacra is bejutunk. Itt kemény törvények uralkodnak, ha nem vásárolsz, ne is fotózz, ez a hozzáállás mondjuk akár a barcelonai Boqueariáról is ismerős lehet, de valahol érthető.
Szinte minden pultnál kissé túl vadul árulják a bajkáli omult, ami egy halfajta, a Bajkál-tóban halászott halak kétharmadát teszi ki. Főtt vagy nyers, hidegen vagy melegen füstölt, haladóknak van sóban tartósított füstöletlen változat is, pálcikákkal van szétfeszítve, hogy könnyebben ehessük, ára olyan 120 rubel (500 forint) körül mozog. Szerintem finom, bár elég egyszerű ízvilág, inkább annak való, aki nem parázik a szálkától, tőlem is távol áll az ilyesmi, legalábbis törekszem rá.
A piacon figyelemreméltó még a fenyőtoboz és az ahhoz tartozó feldolgozott fenyőmag jelenléte, sajnos nem tudunk túl sokat betárazni belőle, nemcsak azért, mert még hatalmas nomád életformával tarkított út áll előttünk, hanem mert meglepően drágán adják, tény, hogy nem próbáltuk meg kérni, magunkat helyinek álcázva.
Távozáskor vagányan kérek egy kvaszt, ami egy erjesztett gabonaital és itt nemzeti italnak számít, nagyon alacsony alkoholtartalmú, állítólag nem szokásos erjesztéses technológiával készül, hanem szén-dioxid hozzáadásával. Mivel szerintem csak jéghidegen jó, ezért hamar megunom. Nem baj, cserébe kedvemre fotózhatom az olvadó téglamintás pvc-t a saslikos kemence körül.
A szárított halból néhány útitársam büntető jelleggel be is táraz több napra, ez a szag egyébként örökre az emberbe ivódik, a kezébe, a hajába, a pórusaiba, hogy aztán lélekben egy kicsit mindenki bajkáli omullá változzon. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
