Mert régen ugye nem volt menza. Még régebben még étterem is kevés - vidéki csárdák és fogadók, meg ivók léteztek, de a fenszi, selyemabroszokkal terített úri helyekre azért kevesen jártak - a jelenség maga ismeretlen volt nagyjából a XIX. század elejéig, a kávéházak megjelenéséig. Persze oda sem járhatott mindenki, éhes viszont nem csak a polgárság vagy az értelmiség volt ebéd és vacsoraidőben. A náluk anyagilag kicsit kevésbé eleresztett néprétegek úgy oldották meg az étkezést vidéken és városban, ahogy tudták - elég gyakran valaki másnál ettek. Akinek volt ideje és lehetősége főzni, az egy előre megbeszélt összegért etette a szomszédokat, környéken dolgozókat, főzni lustákat. És a rendszer működött.
Aztán jött a menza, az étterem, a kiszállító cégek, a másnál eszünk amúgy gyönyörű gyakorlata meg szépen kikopott a gyakorlatból. Mostanáig. A Yummber valami hasonlót szeretne újjá éleszteni: ha éhes vagy, egyél valamit más konyhájában. A tamáskodóktól általában megkapom, hogyan merek egy vadidegen konyhájában enni, mikor azt sem tudom, megfelel-e a konyhája a higiéniai követelményeknek - vicces ezt olyanoktól hallani, akik probléma nélkül nyomnak magukba egy csoffadt gyrost hajnal négykor a Nagykörúton. Többen pedig azon aggódnak, hogy meg kell adniuk a bankkártyájuk adatait ahhoz, hogy az interneten tudjanak fizetni a kiválasztott ételért - de ez sem kockázatosabb, mint neten repjegyet foglalni, vagy online fizetni a számláinkat. A bankkártyás fizetés tulajdonképpen a fogadó felet biztosítja be - no meg követhetővé teszi a kifizetéseket.
Múlt héten már beszámoltam két Yummberes látogatásról, azóta voltam két új szakácsnál is. Botond konyhája a VIII. kerületben van - az egykor patinás környéknek mára kicsit megroggyant, de én még így is elfotózgattam volna fél órát a régi bérház, amelynek az ajtajában fogadott. Középkorú vendéglátóm betessékelt, elvette a táskámat, majd lesegítette a kabátomat - ha véletlenül szándékomban állt volna aggódni, hogy egy ismeretlen úr lakásában fogok ebédelni, rögtön elmúlt volna minden parám. Botond konyhája ezerszer tisztább volt, mint sok nőismerősömé, és mire odaértem, szépen meg is terített nekem. Ebédre lebbencslevest kaptam - évek óta nem ettem, mivel elég kevesen tudják valóban ízesen elkészíteni ezt az egyszerű ételt, Botond semmiképpen nem tartozik közéjük. Kellemesen csípős, kolbásszal és sült szalonnával bőven ellátott, tartalmas, forró levest kaptam, aminek a tején úszkáló zsírpettyektől akkor is megéheztem volna, ha amúgy még várhatott volna az ebéd.
A második fogás székelykáposzta volt - szintén nem tartozik a minden nap megfőzöm kategóriába, viszont nagyon szeretem. Botond csomborral fűszerezte, erdélyi módon, mivel a Partiumból származik, és nagyon szívesen főz úgy, ahogy ott szokás. Mellé kaptam egy jó fröccsöt is - meg néhány tanácsot a borról, Botond ugyanis sommelierként dolgozott. Ma már nyugdíjas, magára minden nap főz, sőt, az esetek nagy többségében úgy készül, hogy pár barát vagy rokon úgyis jön enni. Így került a Yummberre is - ma már van pár visszajáró vendége, nagyrészt környékbeli irodisták, akik unják a környék unalmas kifőzdéit. Sajnáltam, hogy csak egy órát tudtam maradni, szívesen elbeszélgettem volna még Botonddal, a régi magyar és erdélyi konyháról, a baráti ebédekről, az alapanyag-beszerzésről. Nem baj, majd legközelebb - úgyis megígértem neki, hogy megkóstolom a pacallevest, ahogy ő készíti.
Második vendéglátóm igazi jelenség. Manuela félig kubai, félig német művész, de évtizedek óta Budapesten él. A Stefánia út környéki századfordulós villák egyikében él, itt fogadja vendégeit.
Érkezésemkor már volt pár vendég - többen ültük körül az asztalt, akárcsak Anuschkánál. Manuela francia csirkelevest - bouillabaisse de pouletet - készített pikáns creme fraiche-el, a desszert pedig habkönnyű csokimousse volt földicseresznyével és házi lekvárral kevert tejszínhabbal. Az étel is különleges volt, de Manuélához már csak miatta is érdemes betérni - a későre nyúlt ebéd hangulata olyan volt, mintha valaki összekevert volna egy Jane Austen regényt a Szeress Mexikóban című filmmel.
A kandalló, a gyertyák, az ebéd utáni kávé és beszélgetés, az asztal alatt mászkáló cica, és a kandalló előtt pihenő ebek andalító hangulatától az egyetlen férfi a társaságban még a kanapéra is ledőlt negyed órára sziesztázni - tiszta XIX század. Én ugyanakkor nem győztem csodálni Manuela spájzát a saját több tucat házi készítésű lekvárkülönlegességével, az ebédhez kínált négy fajta házi szörppel, és hat fajta házi keverésű sóval, meg a műteremben száradó, kertből származó gyógynövényekkel, amelyekből ki tudja milyen különlegességeket fog készíteni modern kori jó boszorkány házigazdánk.
A négy látogatás csak erősítette az elképzelésemet, hogy ez egy szuper kezdeményezés. Ajánlom mindenkinek, aki unja a sarki gyrost vacsorára, akit deprimál a vasárnapi ebéd egyedül, aki kíváncsi és nyitott másokra, és szívesen rádöbbenne, hogy mennyi jófej ember van odakint. Yummberre fel, mert ahogy mondtam, az élet túl rövid ahhoz, hogy egyedül együnk!
Ha szívesen kipróbálnád a Yummbert szakácsként vagy vendégként, itt megteheted!
Ha pedig kíváncsi vagy, mit főznek éppen most a Yummber konyhákban, kukkants be!
