Vitathatatlan tény, hogy divatos lett borozni. Ez persze nagymértékben köszönhető a szocialista termelési rendszer okozta rombolás után újjáéledő, egyre jobb magyar pincéknek is. Már nem csak fesztiválokra járunk, hanem borbárokba is, és ha átjönnek a barátok, akkor nem ritka, hogy egy-két komolyabb palack bort kóstoltatunk meg velük. Ez eddig rendben is van, de mennyire tudjuk értékelni azt, ami a pohárba kerül? Bevallom, én ez idáig leginkább annyit tudtam elmondani, hogy finom vagy nem. Később tudatták velem, hogy ilyen jelzővel bort nem illetünk, úgyhogy a „szép ez a tétel” jelzőre váltottam. Újságírói pályafutásom során viszont egyre gyakrabban kerültem kapcsolatba a borokkal, ahol sikerült is eltanulnom egy-egy sznobista kifejezést és annak helyén való használatát, ám reménykedtem benne, hogy ezek megfelelő pillanatban való eldurrogtatásával nem kezdeményezek további párbeszédet mondjuk az összetett aromatérképről. Kezdett ez az egész igen kínossá válni, bennem pedig megvolt az elhatározás és a valódi tudás iránti vágy, úgyhogy a hozzáértő ismerősöktől elkezdtem érdeklődni, hogy hol és hogyan érdemes mindezt elkezdeni. Nem is telt el sok idő, és már ott ültem a CEWI iskolapadjában.
Persze sikerült első nap egyből elkésnem, túl korainak bizonyult az a reggel 9 óra, így az utolsó sorba ültem le, és a három nap alatt ez vált állandó helyemmé. Kifejezettem nem bántam, főleg hogy kezdésnek a kóstolási technikákkal ismerkedtünk meg. Ehhez ugye kellettek borok is, na most ez úgy nézett ki, hogy az üveg szépen végigment a soron, mindenki kimérte a magáét, majd nálam, az utolsó padban landolt. Ekkor egyből rájöttem, hogy az egyik legjobb pozíciót szereztem meg, mert ami tetszett, azt bátran újrakóstolhattam. Igazából már ez az első - masszív négy órás - fejtágítás elég volt ahhoz, hogy a következő alkalommal már ne érezzem kellemetlenül magam, ha borral kínálnak.
A második etapban bevezettek minket a szőlész-borász szakma világába, amit persze egy délután alatt nem lehet megtanulni, hisz másoknak erre egy élet is kevés, ellenben arra pont elég, hogy legalább valami fogalmunk legyen arról, hogy milyen irdatlan munkával jár az, hogy bort állítsunk elő. Tisztában kell lennünk a borszőlő-fajtákkal, a rájuk leselkedő veszélyekkel és betegségekkel, a termesztési technológiákkal, a minőséget befolyásoló tényezőkkel és a borkészítés eljárásának technikáival. Kérdezhetjük, hogy mi szükség erre, ha nem azért ülünk itt, hogy a balatoni nyaraló hátsó kertjében megmaradt szőlőből valami ihatót állítsunk elő, ám elengedhetetlen megismerni ahhoz a teljes folyamatot, hogy a végeredményről teljes képet alkothassunk.
A második napon kicsit jobban belementünk a szőlőfajtákba, hogy miből mit, hogyan és hol készítenek. Ez után jöttek a legfontosabb magyar borvidékek, ami közül jónéhányat mindenki fel tud sorolni, de egy tokaji vagy somlói borjellegzetességet azért már kevesebben. Ezalatt pedig egyre szebben kristályosodik ki mindaz, hogy egy bor mennyire komplex termék.
Harmadnap az étel- és italpárosítás volt soron, ami megint egy olyan téma, amely kiváltképpen hasznos egy átlagember számára is a mindennapokban. Kapunk egyfelől egy mankót, hogy mi alapján érdemes választani, és megvilágítást nyer az a tény is, hogy az ételekhez nem csak azért iszunk bor, hogy jobban csússzon, hanem hogy még finomabb legyen! Ezt be is bizonyítják egy rögtönzött kóstolóval. Az első körben meg kellett kóstolni egy-egy alapanyagot önmagában (füstölt lazacot, kecskesajtot vagy éppen sonkát), majd utána a borral együtt megízlelni. A különbség annyira látványos, hogy utána senki nem kételkedett az állítás igazságtartalmában. Zárásnap pedig kaptunk egy adag borpiaci ismertet a világpiaci trendekről, a magyar borok helyzetéről, egy szeletet a bormarketingből és az értékesítés folyamatáról.
Nem hiába van olyan érzésünk a kurzus alatt, mintha az iskolapadban ülnénk, mert a végén bizony itt is vizsgázni kell. Tudtam én ezt, csak arra nem számítottam, hogy erre a vizsgára a harmadik nap végén kerül sor. Voltak kétségeim afelől, hogy ezt a terjedelmes mennyiségű anyagot miként leszek képes visszaadni úgy, hogy csak hébe-hóba olvasgattam bele a tananyagba két átszállás között. Az ominózus vizsga két részből állt, az egyik fele egy bor vak kóstolása és a megtanultak alapján történő elemzése volt. Ezt a három nap alatt elszürcsölgetett közel harminc bor után azért jól be lehetett gyakorolni, és aki az elején bizonytalan a volt, a végére már nem nagyon vacillált, csak szaglászott, forgatta a bort a szájában és ikszelt. A másik része egy klasszikus feleletválasztós tesztlap volt igen vegyes nehézségű kérdésekkel, hát ott azért néha totóznom kellett.
Hogy kinek ajánlom ezt a tanfolyamot? Mindenkinek, akit kicsit is érdekel a bor, mert egyfelől megérti, hogy mit iszik, másfelől elkezdi majd valóban élvezni azt. Komolyan mondom, én azóta teljesen másképp állok a borokhoz, mert megtaláltam a bennük rejlő szépséget. A három nap iszonyúan intenzív, és a közvetlenül utána történő vizsgázás nem is a legjobb megoldás, mert egyszerűen nem lehet feldolgozni ennyi információt. Mindezek ellenére én is jó osztályzattal zártam, tehát az oklevelet megkaptam, de nem gondolom, hogy mindent megtanultam. Ahogy azt el is mondják, az egy dolog, hogy végigcsináljuk a tanfolyamot, de utána még önszorgalomból bújni kell a jegyzeteket, tanulni, és ezzel együtt minél többet kóstolni!
Egy „baj” van ezzel az egésszel, mégpedig hogy az alapfok után, amikor megszerettetik az emberrel a bort, utána már nincs megállás – többen rögtön a vizsga után elhatároztuk, hogy megyünk tovább, és úgy búcsúztunk egymástól, hogy „majd a középfokon találkozunk!”
