A MÁK, a ZONA, illetve legutóbb a Beszálló éttermekből ismert séf, Huszár Krisztián közismerten a legjobbak közé tartozik az országban. Koncepcióját tekintve a Fáma fúziós konyhát visz, a Beszálló hétköznapi és megfizethető fogásaihoz képest például sokkal inkább fine dining, azaz felső kategóriás, de a fogásokat végigkóstolva szerintem kijelenthetjük, hogy megéri egy-egy fogásra is beugrani, nem kell luxusétteremként kezelni és nagy ügyet csinálni a látogatásból.

Ez az első olyan nap, amikor szinte már zavaró a meleg, ezért felér egy kedves üdvözlő simogatással a látogatót megcsapó érezhetően hűvösebb klíma. A külső ajtóval kicsit meg kell küzdeni, de aki bent van, az már bent van – nincs visszaút, mondjuk eszem ágában sincs visszafordulni.

A kényelmes hőmérsékleten túl a személyzet is kedvesen fogad, amikor mondom a nevem, elhangzik egy „igen”. Bevallom ennél egy fokkal jobban esne egy „üdvözöljük kedves…(név, lakcím, anyja neve stb.), mindenesetre kapok egy asztalt közvetlenül az ablak mellett. Mivel teljesen ki van nyitva, lehetőségem nyílik az utca emberével is megosztani az ebéd során folyamatosan jelentkező elégedettségemet.

Irány a mosdó, mégiscsak kézmosás és hasonlók, különben a mellékhelyiséget mindenhol megnézem, talán még fogyasztás előtt, mert magam is azt az elvet vallom, hogy ez igenis számít és tükröz egy általános hozzáállást a vendéghez.

A Fáma belsőépítészeti megoldásain végigvonuló nagyvonalú, merész eklektika itt is érvényesül.

Tömény vörösréz mosdó, márvány, valamint tisztántarthatatlan szappantartók dobják fel a helyiséget, továbbá agykitolóan erős (ez egy pozitív jelző akart lenni) illat, ami nem engedi, hogy itt helye legyen bármiféle egyéb szagoknak. A mosdóból kifelé vezető (mondjuk ez ugyanaz, mint ami befelé vezetett) üvegajtót is észrevéve, nem nekimenve még élve visszaérek az asztalomhoz.

Elsőként Passiógyümölcsös limonádét kapok, ezzel a nyári hangulatra felkapaszkodva indulunk is a nem akármilyen kalandok világába,

és előrebocsátom, hogy az ebéd során egyfajta vidámparkban érzem magam mindvégig:

ringlispíl, körhinta, hullámvasút, rakéta és sorolhatnám, ha ismerném a vidámparki létesítmények részletes leírását.

A limonádé jó értelemben maró és savanykás, frissítő és felébreszti az íz érzékeket. A tetejére bőkezűen helyezett fél passiógyümölcs is azonnal elkényeztet a látvánnyal.

Kiválasztom az ételeket, ezután azonnal érkezik egy kis mentás vaj, természetesen kiváló kenyérrel. Még csak a harmadik állomáson járunk, de valahogy mindenhol érződik a felfrissítés, józan csipkedés szándéka.

A rendeléssel némi zavart keltek, ugyanis először a Hideg gyümölcslevesre érzelmi döntéssel lecsaptam, ezután viszont a szintén kihagyhatatlannak gondolt Udon ramen, garnélát választottam - szóval diszkréten jelzik nekem, hogy ez ugyebár kétféle leves, amit kértem. Mondhatnám, hogy persze, tudatos volt, de sokkal inkább ösztönös, kérdés ez baj-e. Erről aztán komoly filozófiai vitát indítok magamban, hogy ez amúgy lehet-e egy vállalható megoldás mégis, arra jutok, mint a divatban: bármi lehetséges, miért is ne akarhatna az ember kétféle, sőt akár háromféle levest enni ebédre. Na, ezzel jól megmagyaráztam.

A lényeg, hogy megkapom a gyümölcslevest, amit közben majdnem elsirattam a logikus rendelés oltárán, nagyon jól néz ki, ütős pink színű, benne élet és ezernyi fűszer táncol: thai bazsalikom, shizo-levél, málna, szeder, eper, alapját pedig a cékla adja. A málna meseszerűvé húzza fel a savanykás íz világot, az eper otthonos és semleges közegként jelzi jelenlétét.

A szeder végül megpaskolja a hátam, jól van csak így tovább, jól választottál!

Az emberben feléled a gyermek, most a gyümölcsöket egyem-e ki egymás után, vagy a levessel összehangoltan egyem fegyelmezetten (természetesen az előbbit választom), de az önmagában megmaradt leves is hihetetlenül játékos.

A passiógyümölcsös limonádé közben szinten tart, a leves induló savanykás harmóniájára fűzi az ízeket, és a felfokozott íz befogadó állapot megmarad a következő fogásig. Spárga, tárkonyos szegfűgomba és sonka érkezik, shitake gombalében fermentált fürjtojással, a zöld szósz valójában petrezselymes gombás velouté, mindehhez pedig vékonyra szeletelt főtt sonka.

A sonka édes és a spárga zöldes ízét selymessé teszi a velouté (hiszen az a dolga), a gombák pedig nagyon visszafogottan támogatják az előadást. Megjelenik a mogyoró, vállán egy baltával: íze kettéhasítja a túlzott nyugalmat. Ide az jöjjön csak, aki imádja a mogyorót, mint például én, mert hű társ marad a többi fogás során is (a balta aztán lekerül a válláról). A sonka nekem egyébként egy kicsit kilóg, de a zöldspárga harsogóan friss mezejéről egy képzeletbeli hídon mégis jó hozzá vissza-visszatérni, a játék nem áll meg egy percre sem.

Bevallom ezen a ponton szinte jól is laktam, de annyira felfokozott állapotban vannak ízlelőszerveim, hogy mégis türelmetlenül várom a következő fogást, itt nincs ilyen kérdés, hogy jóllaktál vagy sem, enni kell és kész. A színházi előadást sem szakítod meg azzal, hogy köszi, már eleget nevettél (már, ha vidám darabról van szó).

Érkezik az ételsor fénypontja: Udon ramen, garnélával. Házi udon tészta, szezámmag, garnéla, újhagyma. Komoly önfegyelmet kell tanúsítanom, hogy nekiálljak fotózni az evés helyett, mivel azonban mai világunkban,

ha nem fotózod le az ételt, az egyet jelent azzal, hogy ez a leves nem is létezik,

erőt merítek miközben az illatok őrjítően és ellenállhatatlanul keringenek körülöttem.

Mintha folyékony borostyánba nyúlnék olyan tiszta és gyönyörű maga a leves, a fermentált tojás és a mogyoró kacagva, viccelődve üdvözölnek újra.

Sajnos addig tettem-vettem, amíg a rák kissé szétfőtt a forró levesben (ennél a fogásnál érdemes egy korbáccsal felfegyverkezett pincérnek ilyenkor azonnal evésre bírni a kedves vendéget). Nem tudom kinek volt már szerencséje házi udonhoz, az a helyzet, hogy ez nagyon-nagyon más, mint amit eddig valaha is kóstoltam. Beletörődve abba a ténybe, hogy soha többé nem tudok már átlagos helyen udon tésztát enni, haladok tovább, szerencsére találok egy nem szétfőtt rákot is, amelynek édessége és szeretetteljes jelenléte kiteljesül egy pillanatra.

Aki szereti a Beszállót, az itt most nagyon jól fogja érezni magát, hiszen ez a fogás a Beszálló tisztelgése, mintegy kézen fogja az új Fámát, nem engedi el a kezét, amíg az az új, sokkal nehezebb úton el nem indul. Rájövök, hogy eltűnt körülöttem a világ, hiába a gyönyörű bútorok, csak ez a leves van, meg én. Ezt a fogást például elteszem magamnak egy tippként arra az esetre, ha esetleg majd egyszer az életben újra másnapos lennék, akkor ezáltal újjászülethetek majd az biztos.

Ha megengednek egy tippet: a spárga előétellel párosítva nem javaslom ezt a levest, mert ízvilágában tényleg nagyon erős egymásra utaló elemek vannak, bár ez is lehet egy sajátos élmény.

Kérvényezem közben életben hagyásom, valamint jelzem, hogy alapvetően saját lábon szeretnék majd távozni, de ez senkit nem hat meg, érkezik egy kis ízelítő a Vöröscurry-s marhapörkölt, zöld mangósaláta fogásból. Ez itt marhapofa sous vide, amelyre faszénen sütnek kérget és vörös currybe forgatják. Hozzá sushi rizst kapok egy külön tálban (rajta újra: hello mogyoró!), mangó saláta szezámolajjal, chili olajjal, gyökeres korianderrel.

Úgy érzem magam, mint egy potyautas, aki sunyin felült még egyszer a hullámvasútra, ugyanazok az ízek fogadnak csak máshogy, új élmény, de mégis ismerős.

A marhapofa egyébként lehetne omlósabb, ezt a húst úgy ismerem, mint ami rágás nélkül szétolvad a szájban, de az is lehet, hogy kezdek kicsit fáradni.

A desszertet - amelynek alkotója Balatoni Brigitta, desszert istennő - természetesen nem lehet kihagyni a Fámában, egyébként az étterem előtt áll is egy külön erre a célra létrehozott hatóság, aki ezt ellenőrzi, mert az valóban igazi bűn lenne.Eper, ananász szerény elnevezésű desszert érkezik, ami valójában egy eperleves (mondtam, hogy lehet akár három levest is enni!), eper mousse, eper fagyi, pici passiógyümölcs, ananász sorbet, mogyoró (cső újra) morzsa, és zöldborsó hajtás csipked közben zavarba ejtően. Ez egy piros, azaz vörös vadromantika, ami előttem feltárul, keretes szerkezet, a nyitó leves záró párja, a tökély magasiskolája és folytathatnám a visszafogott jelzőkkel tarkított leírást.

Minden alkotóelem újabb kaland.

Az ananásszal kezdem, felváltva az itt már töményen megmutatkozó eperrel, egyszerűen eperből ilyet kihozni tényleg varázslat, kellettek hozzá az erős kiegészítők is.

Túl vagyunk hát a szerény ebéden.

Az ételeken túl fontos a borokról és a koktélokról is említést tenni. Pezsgők Etyekről, de külföldi habzóborok is vannak szép számmal, minden árfekvésben: francia Crémant-tól a Champagne-ig. Magyar borok Tokaj-Hegyaljáról, Badacsonyból, Balatonfüred, Csopak, Eger, a 2HA Courage bármelyik külföldi bort lemossa pusztán árfekvésében is, nemhogy ízében.

A koktélokat kifejezetten úgy tervezte Tarjányi Zsolt bartender, hogy azok méltó kiegészítői legyenek az ételsor játékvonatának. Az italok alapvetően klasszikusok kicsit átalakítva, az alapszesz, vagy kinézet tekintetében mindegyik az eredetit idézi. Az állandó választék mellett napi és heti ajánlat is lesz. Egy Espresso Martini például biztos, hogy kiváló lezárása lesz az itt elfogyasztott ebédnek vagy vacsorának.

Azt kell, hogy mondjam izgalmas nyarunk lesz, és továbbra is azt mondom: bármelyik fogásért önmagában is érdemes ide beugrani, csak kérjük ki és hunyjuk le a szemünket, fél óra meseországban, majd lehet továbbhaladni, mindenesetre nagyon jó látni ezt a fényt az alagút végén.