Amióta Kínában élek többször is volt alkalmam helyi emberekkel étterembe menni, közösen enni. Ezen alkalmak alatt sok mindent megtanultam a helyi szokásokról, és bár nem meglepő módon, az evési szokások ugyanazok – bekap, megrág, lenyel –, azért van pár érdekes különbség.
Én meglehetősen jólnevelt embernek tartom magam - bár az úriember jelzőért még erősen dolgoznom kell -, de azért néha egy-egy véletlen kis böfi kiszaladt már életem során a számon. Pár nap után rájöttem, hogy ez itt aligha lesz probléma, tekintve hogy a helyiek sokszor a böfögést és a köpködést kötőszóként használják. Ennek megfelelően az étteremben a csámcsogás, szürcsölés, ujjakkal való bányászás a szájban és a böfögés annyira elfogadott, mint az imádkozás a Vatikánban.
A pálcikahasználatnak is megvannak a maga szabályai. Nem szabad beleszúrni az ételbe, mert az a halottnál bemutatott áldozatra, a füstölőre emlékeztet. Nem szabad játszani, mutogatni és hangoskodni vele, és azt sem értékelik ha dobszólót mutatsz be az asztalon, bevonva a sótartót és a tányérokat - pedig szerintem jó voltam benne, de nem értékelték. Arra is vannak szabályok mikor-hogy kell lefektetni a pálcikákat, de ezzel nem igazán szoktak törődni. Állítólag ha leejted a pálcikát az szerencsétlenséget okoz. Ha ez tényleg így van nekem ez nagyon sok mindent megmagyaráz.
Kínában az is szokás, hogy a tálat a szájukhoz emelve az utolsó falatokat belapátolják a pálcikával, ami elsőre elég furán néz ki, de igazán hasznos. Viszont személyes tapasztalataim szerint a gyakorlati megvalósítás során az adag fele könnyen az ölünkben köthet ki, és ha onnan kezdünk csipegetni a pálcikával, akkor elég furán fognak ránk nézni.
Ugyancsak saját – és igen keserves – tapasztalatom volt az osztozkodás. Mikor már a második hónapomat tapostam Kínában és hiányoztak a hazai ízek, az egyik étteremben lehetett sült csirkét rendelni, aminek nagyon megörültem. Kevésbé voltam lelkes, mikor kihozták és az asztaltársaságunk minden tagja úgy esett neki, mint egy eltévedt kövér turistának a kannibálok. Így tudtam meg, hogy Kínában ha több ember eszik együtt akkor mindenki rendel amit szeretne, de minden a közösbe megy. A pincérek folyamatosan hozzák ki az ételeket, helyet szorítanak neki az asztalon, és onnantól farkas törvények vannak.
Amikor egy nagyobb társaság jön össze, és mindenki rendel tíz dolgot ami eszébe jut, akkor a nagy része rendszerint ott is szokott maradni. Nem szeretem ezt a pazarlást, általában ilyenkor két ember helyett eszem hogy mentsem ami menthető, de nehéz egyedül megváltani a világot.
Egyes helyeken külön pincér veszi fel a rendelést, egy másik kihozza az ételt a konyhából, az asztalunk előtt odaadja az eredeti pincérnek, és ő teszi le elénk. Az viszont mindig elmondható, hogy a számlát már az elején kihozzák, és bár fizetni elég a végén, folyamatosan húzogatják ki róla azt, amit már felszolgáltak.
Mit isznak a kínaiak az ebédhez? Vagy napközben? Vagy ha betegek? Vagy mindig? Meleg vizet. Ha bármi betegséged van és ezt elpanaszolod egy kínainak azt fogja mondani, hogy igyál meleg vizet. Fáj a fejed vagy belevágtál a láncfűrésszel a vádlidba? Meleg víz. Én alapvetően elképzelhetetlennek tartottam, hogy olyan meleg folyadékot igyak ami nem tea vagy leves, de mivel itt a csapvíz nem iható ezért állandóan forralom a vizet. Sokszor nincs időm megvárni hogy kihűljön és így langyosan kell innom, ami ennyi idő után már nem is zavar annyira. Szép lassan áttérítettek.
És végül egy fontos tanács a végére: javaslom rendelés előtt kukkantsunk be a mellékhelyiségbe, néhol a legmodernebb, legcsillogóbb éttermekben is csak ázsiai WC-t találsz, így kétszer is gondold meg azt a duplán csípős szószt.
Ha kedvet kaptál az utazáshoz, legyen szó Kínáról vagy egy másik országról, akkor látogass el az oldalamra tippekért és leírásokért, vagy keress meg facebook-on, és semmi esetre se habozz írni nekem! Korábbi Nosalty-n megjelent cikkemet itt találod.
