Jó, tudom, hogy ez a sorozat elsősorban a régi könyvekről szól, de nem tudok nem áradozni még egy kicsit az eperről. Amióta tevékenyen megfordulok a konyhában (valójában nincs is ez olyan régóta) nem emlékszem ilyen jó eperszezonra, mint az idei. A legfinomabb szemek is (meggyőződésem szerint mondjuk ezek a közepesen kicsik) 500 Ft alatti áron vannak kilónként. Ez nekem igazi örömünnep, mert imádom az epret, mindent, ami belőle készül, így aztán imádják a gyerekeim is, nincs más választásuk. Most már két hete naponta elfogy nálunk nagyjából egy kilónyi, és összeszorul a gyomrom, ha szezon végére gondolok.
Szóval a mostani könyvválasztásom egyik oka az eper volt. Olyat kellett keresnem, amiben már szerepel ez a gyümölcs, tehát száz évnél nem nagyon régebbit. De az epertől függetlenül is sorra került volna az Ínyesmester szakácskönyve, mert meggyőződésem, hogy ez az egyik legjobb magyar szakácskönyv, ami valaha megjelent.
Ínyesmester álnéven Magyar Elek újságíró az 1920-as évektől heti rendszerességgel publikált gasztronómiai témájú cikkeket, első szakácskönyve pedig 1933-ban jelent meg, s – nem meglepő módon – Az Ínyesmester szakácskönyve címet viselte. Ez a könyv nem egy egyszerű recepttár, egy-egy fogás, vagy ételfajta leírásához ugyanis rövid karcolatok is csatlakoznak, melyek ugyan néha (talán csak számomra) mosolyognivalóan dagályosak, többnyire azonban rendkívül érdekes leírását adják a csaknem 100 évvel ezelőtti Budapest társasági, gasztronómiai életének.
A szerző sokszor gyermekkorának emlékeit idézi egy-egy recept kapcsán és ezeket a részleteket valódi élvezet olvasni. Ha jobban belegondolok, nagyon hasonlít ez a könyv a kortárs szakácskönyvek azon trendjéhez, amelyben híres emberek számukra fontos ételekről írnak, ill. azok elkészítését mutatják be. Csak éppen Magyar Elek, ha bizonyos körökben híres is volt anno, álnéven írt, s valódi kilétét csaknem haláláig homály fedte.
Az én Ínyesmesterem egy 1955-ös kiadás. Bár nincs 20 év az eredeti és az enyém között, ez a 20 év nagyon nagy különbséget jelent. Történelmi-ideológiai szempontból egészen más hangot képvisel ez a későbbi kiadás és a különbségeket összevetve érdekes dolgokra bukkanhatunk, erről valószínűleg a későbbiekben még lesz okom szót ejteni.
A főztömet evő kicsik és nagyok örömére első választásom a könyvből a Csokoládéparfé I. elnevezésű receptre esett, amelyhez epres tölteléket párosítottam. Nem igazán értem, hogy az otthoni használatra kifejlesztett mélyhűtők feltalálása előtt hogyan vetemedhettek a háziasszonyok fagylaltok, parfék és egyéb fagyasztanivalók elkészítésére. Idézem a receptet, ami szerintem nagyjából 15 főre szól:
„Huszonöt deka reszelt csokoládét és negyven deka porcukrot pár kanál tejszínnel felforralunk és felolvasztunk. Belekeverjük – miután egészen kihűlt – 7,5 deci kemény habbá vert egészen friss tejszínbe. Kiöblített, golyóalakú formába öntjük és két órára apróra tört, erősen sózott jég közé állítjuk. Akkor óvatosan kivesszük, még óvatosabban kinyitjuk (a sós lé valahogy bele ne csurogjon!), a parféba üreget vájunk, ezt megtöltjük cukros tejszínhabbal, amibe apróra vagdalt cukrozott gyümölcs-szeleteket vegyítettünk. A megtöltött üreget beborítjuk parféval, a formát gondosan lezárjuk, 2-3 órára újra a jég közé ássuk. Üvegtálra borítjuk.”
Nem hiszem, hogy én nekiálltam volna ennek a sósjegezésnek. Viszont a recept maga szuper, bár a cukormennyiséget jócskán lecsökkentettem, szerintem az eredeti mennyiségekkel az eredmény felért volna egy sokkal. Sajnos én kicsit elbaltáztam, ugyanis a középső epres rész betöltése után bőven elég neki 1,5-2 óra a fagyasztóban, nekem viszont nem volt módomban kivenni, csak 4 óra múlva, addigra pedig az a rész kővé fagyott. Az ízén (mmm) ez mit sem változtatott, csupán kicsit nehezebb volt elfogyasztani. Nagyon finom és egyszerű nyári desszert ez, és ha már bekövetkezett a nyár legrémségesebb eseménye, hogy t.i. vége az eperszezonnak, akkor gondolom, más gyümölccsel is fogyasztható lesz.
