Család 2020.11.30.

Elfeledett szakmák: Vályogvető, kosárkötő, madzagszövő - vándoriparosok a múlt században

Petrás Gabriella

300 éve a korabeli vándoriparosokat nem megbecsülés, inkább megvetés övezte. Az embereknek hiába volt szüksége a szolgáltatásaikra, nem tekintettek rájuk egyenlő rangúként.

Az üstfoltozóhoz és a teknővájókhoz hasonlóan a kosárkötők, valamint a madzagszövők is házról házra jártak, a téglavetők pedig építkezéseken dolgoztak, épp ott, ahol volt épülő ház.

Vályogvető

Az egyik legkeményebb fizikai munka a vályogvetés volt, és akik huzamosabb ideig vályogvetésből éltek, a sok taposástól az ízületeik tönkrementek, kezük pedig kérges lett. A vályog néhány száz éve, de még a múlt század közepén is népszerű építőanyagnak számított, mivel olcsó volt és jól szigetelt: és a vályogházak nyáron hűsek, télen pedig jól megtartják a meleget. A vályogtégla elkészítéséhez talicska, vető, ásó, kapa és vödör kellett. Jellemzően két ember végezte a munkát egy csapatban: kellően lápos területen felásták a földet, fizet öntöttek rá, elkeverték és kétszer-háromszor átkapálták. Ezután beleszórták az aprószalmát és azt is belekapálták a földbe, megtaposták, hogy kellően tömör legyen és pihenni hagyták. Végül a tömő a vályoggödörbe állt, és a talicskába lapátolta a vályogot, vagy egyenesen onnan adta ki a tömőformába a társának. A vályogvetők kaptak reggelit, ebédet, vacsorát és a pálinka sem maradt el. 1694-ben 1000 vályogtéglát 600 forintért készítettek el, akkoriban a havi átlagfizetés 1757 forint volt.

Ez is érdekelhet

Elfeledett szakmák: Csengőöntő, teknővájó és üstfoltozó, szegény emberek mestersége

Kosárkötő, kosárfonó

A kosár régen minden háztartás szerves része volt: kosárral jártak az asszonyok a piacra, a boltba, és kosárban vitték az ebédet a földeken dolgozó férfiaknak is. Szakajtóban tartották a kenyeret, ruháskosárban a ruhájukat, és készültek kosarak halfogásra, valamint kotlós tyúknak való kast is fontak. Egy erős fűzfa, nád vagy gyékény kosár hosszú évekig szolgálta a tulajdonosát, azonban a kosár elkészítéséhez nagy gyakorlat kellett. A kosárkötők maguk vágták ki a gyékényt sarlóval, majd kiszárították, megpucolták, és az aljától kezdve elkezdték fonni, kötözni. Attól függően, hogy milyen volt a gyékény minősége és mennyire volt tapasztalt a kosárkötő, akár 2 óra alatt is elkészülhetett egy kosár.

„A gyékényt a Taktában vágtam. Jó mély vízben. Vót úgy, hogy nyakigérő vizben vágtam a gyékényt. Vót nékem ehhez mindig jó éles sarlóm és azzal vágtam ki. Amikor kivágtam kihordoztam a viz szélire és akkor áztat a parton megfonnyasztottam. Akkor fogadtam fogatot és hazahozattam. Akkor még egy ideig itthon az udvaron kiterítettem fonnyadni. Kévékbe kötöttem és olyan helyre raktam le, hogy a gyikiny ne rökönyödjön meg. Amikor csinálni akar valamit az ember először kihasgatja a gyi-kinyt. Megpucolja. A gyikiny középső, vastag része a váz. Az olyasmi vastag-henger, mint a kisujjom. Ekkor a leveleket körömmel kettéhasítom. Ezekkel a szalagokkal szépen, sorba végigtekerem a váza gyikinyt.” (Siska, 1979)

Madzagszövő

Régen az idős asszonyokra is fontos feladat hárult: jellemzően az ő feladatuk volt a madzag és a kötél készítése, amire később a száradó ruhákat teregették ki, és az éléskamrában is jó szolgálatot tett. A madzagszövés hagyományát a későbbiekben már csak a cigányság őrizte, amit nemzedékről nemzedékre örökítettek az asszonyok. Kender - és lenfonalat szőttek madzaggá, a madzagszövő deszkán: jellemzően 2-3 fonatban, aprólékos munkával készítették el a széles öveket, valamint a vékonyabb köteleket.

„Anyám is, még nagyanyám is csinálta. A borda is még az üvéké vót. Ki tuggya hány éves! Harminc éve csinálom én is rajta a la¬poskötelet ruhaszárítani. Még kicsi vótam, amikor először csináltam. Egy magyar asszony hozott ki fonalat kötélnek. Anyám nem vót otthon, dógozni vót. Én hozzáfogtam. Hol elrontottam, hol nem. Jött egy cigányasszony, az mutatta meg, hogy hogy csinájjam. Sok baj van evvel! Megviszálom a fonalat. Gombolyítom. Kötélnek teszem. Felszedem a kezemre, hogy ne kócozóggyon össze. Osztán egy fára tekerve a kötél szárait eggyenként befűzöm a bordába. Egyik szálat a jukba, másikat a hasadékba. Osztán a derekamra kötöm és kezdem a szüvést.” (Sándor, 1958)