Vannak olyan időszakok az ember életében, mikor valahogy furán jönnek össze a dolgok - volt már ilyen velem is, veletek is, és ahogy anno Jack Nicholson mondta: "Lesz ez még így se". Az ilyen rázósabb időszakokban a legjobb gyógyszer pár jóbarát, aki mindig ott terem, ha kell, tanácsot ad, felvidít, bátorít, vagy habitustól függően hallgatja a sirámaidat - és még véletlenül sem próbál okos tanácsokkal elhalmozni. A húszas éveinkben ezek előtt a szeánszok előtt rendre elhangzik a "na gyere, elmegyünk egy nagyot inni, aztán minden jó lesz", és attól függően, hogy ösztöndíjon tengődő egyetemista vagy kezdő munkavállaló vagy, végre igazi fizetéssel irány egy nagyon olcsó lőrét vagy egy kicsit igényesebb italválasztékot tartó kocsma.

De ha az ember túl van a harmincon - kemény két héttel - , akkor mégsem akarja ezt a jól begyakorolt szokást választani, különösen, ha gasztromán barátokkal van körbevéve, akik megfogják a kis kezét meg a kis kosarát, és kicibálják vasárnap reggel a piacra, hogy aztán az egész napot főzéssel, bocsánat, örömfőzéssel töltsék. Sok zsírral természetesen, mert az örömfőzéshez meg a hétvégéhez az is hozzátartozik.

A Szimpla-piacon szereztünk egy csomó zöldet: mustárzöldet, új fokhagymát, medvehagymát, petrezselymet, kakukkfüvet, meg egy szépen terpeszkedő lapockát és egy jó kiló zsírt, aztán hazaindultunk, hogy összehozzunk belőle valamit.

Mivel a vasárnapi örömfőzés egyik lényege, hogy úgy csinálsz valami észbontóan finomat, hogy közben nem állsz egész nap a konyhában, gyorsan körbepirítottuk a két darabba vágott húst, rátettük egy kiló négybe vágott, formás, kisebb vöröshagymára, nyakon öntöttük egy kiló zsírral, a kilógó részeket meg bevontuk zsírszalonnával - eredetileg ugyanis bőrös malaccombot kerestünk, de az már nem volt a Klauzál téren, így kénytelenek voltunk a ropogós részt pótolni valamivel.

Az alatt a két óra alatt, amíg a hús 150 fokon szivogatta magába a zsírt, mi kiültünk a teraszra tavaszt nézni és világmegváltani, és csak néha jártunk rá az időközben a húsról lecsúszó, így funkciójukat vesztő szalonnadarabokra, hogy friss rozskenyérrel és medvehagymával együtt azonnal eltüntessük.

Az utolsó fél órában felkapcsoltuk a hőfokot, hogy a hús teteje is piruljon, és a sütőbe dobtunk még egy tepsi karikára vágott krumplit, amit a hús szaftjával - jó, a zsírjával - locsoltunk meg bőven. Mikor tényleg minden készen volt már, a megmosott zöldeket gyorsan megpároltuk, és megfürdettük ponzuban - nem kell aggódni, ebbe már nem került zsír.

Az atompuha hús a roppanós krumplival, a zsírban átfőtt hagymával és a még párolás után is harsanó zöldekkel elképesztő kombinációt alkot, tulajdonképpen minden vasárnap tudnám enni. Mosogatás közben meg arra gondoltam, hogy egy jó barát, egy örömfőzés, egy tavaszi délután meg egy kiló zsír csak akkor nem tud jó irányba billenteni, ha olyan miatt vagyunk elkenődve, ami öt év múlva is tragédiának fog számítani.