Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én részemről unom a telet. Alig várom, hogy lehessen otthonról kiskabátban elindulni, nyitott ablaknál aludni, nedvesföld-illatot beszippantani, és medvehagymát tenni mindenbe - ez sajnos úgy tűnik, várat magára pár hetet. A köztes időt viszont megpróbálom olyan ételek főzésével eltölteni, amelyek lassan kifutnak, és megint várni kell rájuk fél évet.

A céklát meguntam, sütőtök még sokáig lesz, a kelbimbó viszont ritkán ihlet meg március után, úgyhogy úgy döntöttem, a mélyhűtőben lévő adaggal kezdek valamit, különösen, hogy kellett a hely az pari mennyiségű alaplének. Az aglio e olio titkos mesterének, Tonycaviarnak a receptje jutott eszembe, különösen, hogy első alkalommal nem rajongtam az ötletért, hogy a spagetti szálak között - amúgy gyönyörűen - megbújó, tekintetüket mélyen az enyémbe fúró halacskákat egy az egyben bekapjam.

Töredelmesen bevallom, az első kettőnek akkurátusan le is választottam a fejét, és a tányér szélére helyeztem, de aztán elszégyelltem magam - egyrészt, vendégségben nem válogatunk, másrészt, ebben a szakmában a finnyásság a legkevésbé megengedett luxus. És akkor még meg sem említettem, hogy a pár hét múlva esedékes, Délkelet-ázsiai túrámra gondolva lelki szemeim előtt lebeg, ahogy mindenféle helyi különlegességet kóstolok össze - hogy fogok én esetleg egy sült póklábbal ismerkedni, ha egy szimpla kis aquadella üveges tekintete elől is megfutamodok?

Az aquadella egyébként teknőshal néven is fut, egy rendkívül pici, kb. ujjnyi fajtáról van szó, amit leginkább hirtelen sütnek ki olajban, miután meghempergették némi lisztben, és citrommal vagy lime-al megkocsolva, snack-ként eszik. Valaha nekünk is volt ilyen méretű halunk - nagymamám mesélt róla. Ő Nagytétényben nőtt fel, kilenc testvér mellett, és az ötvenes évek amúgy sem volt egy húsfaló korszak, pláne nem ennyi gyerekkel. Volt viszont egy nagybátyja, aki halász volt a Duna-parton, és azokból a snecinél is kisebb halakból, amit nem tudott eladni, rendszerint egyfajta napon aszalt halat készített. Felvágta a halakat, egy mozdulattal kiszedte a belső részt, a maradékot lesózta, vágott mellé sok vöröshagymát, és egy deszkákra kifeszített régi halászhálóban aszalgatta őket a napon egy pár napig.

Nagymamám azt mondta, azóta sem evett olyan jót - lehet, hogy a nosztalgia beszél belőle, meg az emlék, hogy legalább ilyenkor jutott egy kis fehérje. Sajnos az a gyanúm, hogy nem nagyon fogom tudni megkóstolni - az apró halak a Dunából, a halászok meg a partról tűntek el. Ha valaki mégis ismeri a pontos receptet, vagy hogy hol lehet még ilyet fellelni, ne tartsa magában. Addig meg itt a bátorságpróba - aglio e olio roppanós kelbimbóval és aquadellával. Majd szóljatok, hogy sikerült!