Nemrégen Dacota írt egy cikket a menzás fogásokról és azok újraértelmezéséről, amelyben arra is rámutatott, hogy lehettek bármilyen összekotyvasztott, felismerhetetlen fogások is a suli étkezdéjében, felnőttként mindenképp nosztalgiával fogunk rájuk gondolni, és többnyire úgy fogunk rájuk emlékezni, mint ízletes fogásokra. Pedig meggyőződésem, hogy a legtöbb gyerek anyukája ezerszer jobban főz otthon annál, hogy a gyermeke a menzai kosztra ráéhezhetne. Mégis, magam is úgy gondolok arra a bizonyos milánóis tésztára, de még a pörköltszaftos tökfőzelékre is, mint a gasztronómia csúcsára. Rendben is van ez így, de szülőként már aggodalmasabban tekintek a menzai kosztra.

Bár a lányom óvodájában viszonylag változatos és minőségi a menü, minden nap kapnak zöldséget valamilyen formában, gyümölcsöt, amennyit meg bírnak enni, azért ez a koszt is hagy némi kívánni valót maga után. Például ott vannak azok a vagdalt húsos ételek. Én magát a szót sem értem igazán, az a benyomásom, hogy vagdalt az, amiben olyan hús van, amiről senki meg nem mondaná, hogy milyen állat mely részéből származik, és hogy milyen formában van az adott ételben. Gondolom valami darált húsféle lehet, amit a konyhás nénik igen változatos módokon tudnak elkészíteni a menzákon. A fő problémám talán az ételek minőségét tekintve az uzsonna. Egyrészt azért, mert azt minden nap látom, lévén, hogy az uzsit már nem fogyasztja el a lányom az oviban, másrészt mert időnként tényleg meghökkentő dolgokat tudnak uzsonnának nevezni egy óvodában. Pl. egy fél szelet kenyeret megkenve nagyjából egy kávéskanálnyi (!) margarinnal, esetleg üres zsemlét, ami legfeljebb egy hártyavékony szelet kígyóuborkát rejt.

De nem az ételek minőségével van a legnagyobb problémám, hanem magával az étkezéssel. Ezért igazán senki nem okolható, legfeljebb maga a közoktatási rendszer, de azért képzeljük csak el, hogy milyen lehet az az ebéd, ahol két felnőtt felel 30 db 3-4 éves gyerek étkezéséért. Elsőre rávághatnánk, hogy kaotikus, de nem az. Rend van és fegyelem, a kicsik nem beszélnek, nem dobálják az ételt, nem fujjolnak egy-egy fogás láttán, legfeljebb otthagyják azt a tányéron. Mindegyik kis apróság maga hordja vissza a maradékát a zsúrkocsihoz, épp úgy, mint a használt tányért, evőeszközt és poharat. De ebben a végtelenül érzékeny folyamatban a fegyelemnek ára van.

Például az, hogy külön-külön a gyerekek igényeire képtelenség odafigyelni. Ezért fordulhat elő, hogy ha ebéd után hozzuk haza a lányomat, akkor megérkezvén első dolga mindig nekiesni az itthoni ebédnek, akármi volt is a menü az oviban, és akármi is legyen itthon. Soha nem látott lassúsággal, módszerességgel eszik ilyenkor, mint aki kiélvez minden egyes kanál tojásos levest, vagy rácsodálkozik a rakott kel zsenialitására. Sokáig azt gondoltam, hogy ilyenkor csak az időt húzza, hogy ne kelljen még aludni menni, miközben látja, hogy a kisöccse már majd’ leszédül a székéről álmosságában. Aztán rájöttem, hogy ilyenkor kompenzál, próbálja helyére rakni a dolgokat, az oviban elköltött csendes, gyors, hektikus ebéd helyett itthon lassan, a nap eseményeiről mesélve, végtelenül körülményesen eszik. A magam részéről nehéz ezt toleránsan kezelnem a kicsi miatt, mégis azt gondolom, hogy ez jár neki. Legalább itthon hadd egyen lassan, fecsegve, amennyit csak bír. Hiszen mégiscsak erről szól a táplálkozás, nem pedig a kalória-bevitelről.