Bár a magyar konyha egyik tipikus eleme a nehéz, laktató leves és az utána felszolgált édes tészta, valahogy soha nem szeretettem ezt a párost. Nem a súlyos gulyás-, palóc- vagy bablevessel volt gondom, sokkal inkább az utána kapott mákos, diós vagy éppen grízes tésztával. Nem szerettem akkor sem, ha a gyenge menzás változat jött szembe, és akkor is nehezen küzdöttem meg vele, ha nagyanyám tette elém házi tésztával.
Legalább tíz éve nem ettem egyiket sem, de pár hete eszembe jutott. Az internetek világában napokig csámcsogtak a gasztronómia szerelmesei egy kisfilmen, ahol a szebb időket is megélt Benke Laci bácsi receptjei vannak összevágva egy pár perces szösszenetté. A válogatás hatására felpörgött az úr youtube-csatornája, mindenkinek volt véleménye, pozitív, vagy negatív egyaránt. Én is eltöltöttem az életemből egy fél délutánt a nevezett csatornán, és egyik ámulatból a másikba estem. Egyes részeken sajnos nem tudtam nem felhúzni magam - miért, miért, miért kerül a tartármártásba baracklekvár??? - , de aztán rájöttem, hogy mi a dolog nyitja. Ezeket a videókat úgy kell nézni, mint Spielberg Cápáját. Minden normális ember látja, hogy az a dög gumiból van, és mai digitális effekttel ezerszer ijesztőbb cápát tudnának kreálni, de negyven éve ez volt a non plus ultra. Ma már szerencsére sokkal könnyebben eljutunk Olaszországba, mint a szüleink korában, van internet, lehet külföldi gasztroblogokat, díjnyertes szakácsokat olvasni, önképezni, kapható normális olívaolaj, halszósz, és extra sajtok is - egy átlagos, főzni kezdő kamasz is sokkal jobb lehetőségek között startol, mint az előző rendszerben az, akit felvettek a Vendéglátóipari Főiskolára.
Bár a videók láttán nagyon nehéz elképzelnem, hogy az úr nem tombolán nyerte a rengeteg szakmai díját, szerencsére volt már a kezemben a szakácskönyve, ami szintén kissé idejét múlt, de szépen összerakott, precíz munka, használható receptekkel.
Arra persze kevés mentség van, ha valaki más kultúráját, más konyháját ferdíti el - még akkor sem mondhatjuk egy keményítős, rántott halas tésztára, hogy olasz, ha amúgy a főzés egyik lényege a kreativitás. A gasztronómiához értő, csak éppen nálunk fiatalabb embereket leszólni pedig olyan, mintha Neumann János a teremnyi számítógépe mellől lehúzta volna a fiatal Bill Gates-et azzal az indokkal, hogy ő idősebb és tapasztaltabb, tacskók ne ugassanak bele a mesteremberek dolgába.
Lényeg a lényeg: mivel Laci bácsinak szemmel láthatólag az olasz konyha az egyik nagy kedvence, most én is hoztam egy olasz receptet - a salsa di noci egy pesto-val közeli rokonságban álló, sűrű diós kevercs, ízre nagyon hasonló a görög skordaliához. Liguriából származik, leginkább széles vagy lapos metélttel, esetleg pansotival, az olasz riviéra töltött tésztájával eszik, és valaha igazi szegénykaja volt. Rengeteg változata létezik, sokszor kerül bele majoranna, édeskömény vagy menta, esetleg bazsalikom - én most csak két kanál mascarponéval és parmezánnal turbóztam.
A régi időkben csak dió, olívaolaj, tejbe áztatott vaj és só került bele, ma már sűrű joghurttal, mascarponéval vagy ricottával lágyítják. Semmi köze nincs a mi jó kis retró menzás diós tésztánkhoz, viszont gyors, mennyei, és ami a lényeg: száz százalékban olasz!
