Amikor három éve az egy nyáron át tartó szigetfogságból megszabadultam, és végre eljutottam New Yorkba, az első dolgom az volt, hogy megvegyem Julia Child híres szakácskönyvét. Nem, ne aggódjatok, nem kezdek el Julia Child-recepteket feltölteni, ezt a poént már lelőtték, tudjátok, készül is egy kicsit nyálas, de roppant bájos film róla. A napokban viszont megvettem az Életem Párizsban című könyvét, és megint lenyűgözött az a hihetetlen tisztelet, amit a konyha iránt tanúsít – és amit saját bevallása szerint Párizsban, a franciáktól tanult. A francia konyhát kábé ez tartja össze: a jó alapanyagok, az étel tisztelete és a részletekre fektetett hangsúly.
Ezen kívül minden régió másmilyen, de hogy is várhatnánk el, hogy egy ekkora ország négyféle éghajlattal és totál különböző domborzati viszonyokkal egységes legyen? Én részemről bármelyik régióban képes lennék százkilósra enni magamat – még szerencse, hogy nem ott élek.
Affinális rokonsági kapcsolataim miatt azonban gyakrabban kell a polcon a francia konyhát taglaló szakácskönyveim után nyúlnom, de ezt egyáltalán nem bánom, főleg hogy a kérvényező nem válogatós. Mivel már megfigyeltem, hogy nekem legjobban az olyan nagymamás-mindennapos kaják hiányoznak, mint a nudli vagy a karfiolleves, ha nagyon jó napom van, akkor megpróbálom meglepni az én franciámat valami gyerekkori ízzel – és mivel ami nekem a Balaton, az neki a breton Riviéra, a breton konyha sokkal közelebbi barátom, mint az összes többi régióé együttvéve.
Nem volt nehéz megszeretni. A párizsi konyhához képest sokkal kisebb a flancolás, egyszerű, rusztikus, de bitang jó ételeket készítenek, nagyon sok hallal és tengeri herkentyűvel. Leghíresebb fogásuk a hajdinapalacsinta, ahogy ők hívják, galette, és Normandia után itt állítják elő a legtöbb cidre-t. És ott van a legfontosabb breton termék, a vaj. Az ország szarvasmarha-tenyésztésének több mint 35%-a itt történik, így a tejtermékeknek és a vajnak itt külön kultusza van. Egyszer egy francia barátom azt mondta, hogy a francia kultúrában ott van a legnagyobb kimutatható különbség, ahol a vajhasználat olívaolajra vált. Nos, a bretonok még ennél is tovább mennek, ők ugyanis a sózott vajra esküsznek, és ehhez ragaszkodnak is. Az affinális vonalon van egy történet, mikor két gyerekkori barátnő felnőtt fejjel együtt főzött a konyhában, de úgy összevesztek azon, hogy sózott vagy nem sózott vaj kell az ételbe, hogy évekig nem beszéltek.
Be kell vallanom, az irdatlan mennyiségű vaj használata sokat segített abban, hogy beemeljem a konyhámba. Egy átlag süteményrecept úgy kezdődik, mintha soha nem hallották volna a koleszterin és a kalória szavakat. A három kedvencem közül az egyik a far breton, aminek a tésztája szinte megegyezik a clafoutis vagy a mi tejes piténk receptjével, csak ebben szigorúan alkoholba áztatott aszalt szilva van. Ez még hagyján, de a másik kettő, amit inkább teaidőben fogyasztanak (Anglia közel van, hiába utálják őket), 50 százalékban vajból van. Talán pont azért olyan jók. A kouign amannt – ami breton nyelven annyit tesz, hogy vajas sütemény – a pékek eredetileg maradék kenyértészta – egyesek szerint maradék croissant-tészta – eltüntetésére fejlesztették. A tészta, ami már eleve is úszik a vajban, vajjal és cukorral van rétegezve, majd kérgesre-ropogósra sütve. Egyes helyeken még lekvárral is megkenik, én nem szoktam – nem mintha az a pár kanál cukros gyümölcs számítana.
A harmadik versenyző egy egyszerű vajas keksz lenne, de ez is természetesen sózott vajjal készül, és langyosan sós karamellába szokták mártogatni, amitől egyszerűen abbahagyhatatlan lesz. Szóval, ha ti gyógyíthatatlan vajfüggőségben szenvedtek, ne habozzatok – irány a konyha, és elő egy jó breton recepttel!
