A legegyszerűbb azzal kezdeni mi nem vagyok.

Nem vagyok kedves, nem vagyok cuki, nem fogok sütni-főzni porcukros orral, nem fogok mezítláb hintaszékben ülve, piros masnival a hajamban rózsaszín turmixot szürcsölni. Sokakkal ellentétben én nem bírom a dzsúsz szót és sok olyan dolgot, ami számodra akár meglepő is lehet.

De.

Nyitott vagyok és észreveszem az igazi minőséget (azt tudtad, hogy nincs olyan, hogy „magas minőség”?), félresöpröm a hamis önjelölt bajnokokat, a trendekre ülő újhullámos pünkösdi királyokat.

Észreveszem a függöny mögött a varázslatot, azokat, akik önmagukért és érted jót csinálnak, akik nem a látszatnak élnek. Legalábbis erre törekszem.

Sokan félnek tőlem, pedig nincs okuk rá.

Életcélom, hogy a konyhák hátsó bugyraiban a falon kirakott fényképemmel figyelmeztessék egymást: így néz ki a Boros Regina, vigyázzatok vele.

A viccet félretéve: amatőr ízvadász vagyok, szeretek és tudok is enni, sok helyen jártam már: fél Brooklyn rajtam nevetett, amikor a hónom alatt a New York Coffee Guide-dal végigjártam New York szinte összes legmenőbb kávézóját, összehaverkodtam a Magnolia Bakery Kelet-Európa rajongó tulajdonosával, és amikor megírtam a Russ & Daughters történetét egész sok New York-i foodie követőt szereztem.

St. Martinon hetekig üldözött egy élő homár lelke, miután kiválasztva őt megettem, rá egy évre Ausztráliában, Melbourne-ben pedig újra elzarándokoltam a legbelsőbb hipszter kávé bugyrokba, ahol turistára már nem számítanak (vagy ledarálták őket), és nemhogy tej a kávéban, de wifi sincs, mert ciki.

Senegalban az aktuálisan Ebola-cirkusz övezte avokadó blokk idején jártam, mert Ghanaból épp nem hozhattak, sokak szerint az egész Ebolát Ghana avokadó exportja ellen találták ki. Mondanak mindenfélét.

Éltem három évig Spanyolországban, ahol rutinosan, unott arccal vittem haza a 2 euróért vett mindennél finomabb feketekagylót, pucoltam és főztem, gambas, mejillones, padrón, pulpo gallego számomra mind otthonos falatok, olyannyira, hogy amikor hazaköltöztem újra kellett tanulnom a magyar konyhát, hogy megszokjam: itt másból és máshogy kell élni.

Hat éve, amikor megint New Yorkban jártam megtudtam, hogy van olyan, hogy Macaron Day, szóval rá egy évre, amikor az újlipótvárosi első fecske gourmet-bolt és kávézó közönségén éreztem az elfojtott és nem kiélhető macaron szenvedélyt, elhatároztam legyen itthon is Macaron Nap. Siker lett és az is maradt, a macaron divat szárnyra kelt, jókor voltam jó helyen és jó időben, mondhatni, támogatóim és segítőim nevét azóta is imába foglalom, csak ők nem tudnak és nem is tudhatnak erről (na, most mégis megtudják).

Trend érzékeny vagyok, sokszor idegesítő és néha ideges (vagy fordítva), főleg, ha rosszat látok, ha nem értek egyet, de nem kell mindig egyetérteni velem sem, vagy nélkülem.

ízHUSZÁRként üdvözöl a magazinon:

Boros Regina