Huszonhat éve létezik a Nomád, és miközben a hely bővült, szépült, egyre többen ismertek és szerettek meg benneteket, mégis meg tudott maradni egy megnyugvást adó, békés, otthonos szállodának. Mi a titka annak, hogy közel harminc év alatt nem lett túlhajtva, nem lett elhasználva a Nomád?

Az, hogy mi, a család ilyenek vagyunk. Ez a hely a mi otthonunk is tehát, ha az, aki idejön otthon érzi magát, vagy olyan élmény ez számára, mintha csak becsöppent volna a vidéki rokonsághoz, az azért van, mert ez a mi valóságunk. Ez nem egy steril szálloda, és lehet, hogy felbuksz valahol a szandálomban, mert épp ott esett le a lábamról, de mi ezt tudjuk nyújtani, ezt hozzuk magunkkal, hogy így kapcsolódunk a vendégeinkhez. Olyan ez, mintha egyszer csak becsöppennél valakinek a nappalijába.

Na de hogy ezt az egészet ennyi időn keresztül, családi vállalkozásként ugyanazon a színvonalon tudjátok csinálni, és ugyanúgy szeressétek, ahhoz mindenkinek nagyon kell akarni.

Nekünk ez az életünk, a Nomád a mi fő művünk. Nagyon sokan nem is értik, hogy van ez: itt van három testvér, és teljes egyetértésben húzzuk előre a szekeret, miközben nincsenek anyagi vitáink, nem háborúzunk egymással. Annyira egy a célunk, és édesanyánk annyira erősen megalapozta a három testőr szövetségét, hogy az egy mindenkiért, mindenki egyért nálunk nagyon jól működik. Ráadásul nagyon más karakterek vagyunk, mindenkinek más az érdeklődése, másban tud kiteljesedni. Ettől ez az egész kicsit olyan is, mint egy játszótér, mindenki kedvére homokozhat benne. Gábor építhet, Sándor viheti a vendéglátást, én pedig a szállodai vonalat.

Ez egy lehetőség számunkra, és mivel napi szinten kapunk pozitív visszajelzéseket, ezek feltöltenek bennünket annyira, hogy mindig el tudjuk kezdeni a következő napot is.

Ez nagyon fontos, mert egy héten hét napot dolgozunk, és nem 6-7 órát, hanem sokkal többet, és a vendégek, a hozzájuk fűződő bensőséges kapcsolatunk, a mély, baráti beszélgetések, a közösen megélt boldog pillanatok nélkül nem biztos, hogy bírnánk.

Az előbb említetted édesanyátokat, ő mivel foglalkozott?

Eredetileg tanárnő volt, de amikor az öcsém megszületett, váltottunk egy nagyot, és az egri családi házunkból három szobát IBUSZ-szobaként adtunk ki. Tulajdonképpen így keveredtünk bele a vendéglátásba is. Képzeld, anyu volt Magyarországon a tizenhatodik magánpanzió-engedéllyel rendelkező személy a ’80-as években. Fura kis brigád voltunk mi mindig is. Noszvajon először a falu másik végén vittünk egy panziót, aztán átkerültünk ide a völgybe, és belevágtunk a Nomádba. Amikor már itt voltunk, anyu vitte a konyhát, tulajdonképpen ő volt az első séfünk. Iszonyatosan jól főzött mindig is, viszont nem receptek alapján, hanem mindig érzésből. Ezt nyilván nagyon nehéz utána csinálni, de a Nomád sikere részben annak köszönhető, hogy ő egy egészen más felfogásban vitte a konyhát, mint ami a ’80-as ’90-es években megszokott volt. Gondolj bele, akkor milyen éttermek működtek, milyen étlapokkal, hát nálunk étlap sem volt. Akkoriban felfoghatatlannak számított, hogy valaki azt főzi, amihez épp kedve, vagy alapanyaga van.

Tulajdonképpen ő volt a lokális-szezonális filozófia úttörője.

Abszolút, és ezt nagyon sokan nem értették. Bejöttek, és csak néztek, hogy mi az, hogy nincs étlap? Emlékszem, héttől lehetett vacsorázni, és néha 18:55-kor mertük csak megkérdezni, hogy mi lesz a menü. Egy szó, mint száz, nagyon másképp gondolkodott a konyháról, mint a szakmában a legtöbben, és nagyon bátran nyúlt olyan alapanyagokhoz, amik a rántott gomba, rántott sajt, vegyestál korszakában teljesen ismeretlennek számítottak. Elsősorban boldog arcokat akart látni. Ez az újdonság sokakat vonzott, sokakat nem, de a nyitottabb vendégek hihetetlen kíváncsisággal fordultak felé.

Nekem egyébként a legendás Nomád reggeliről mindig az jut eszembe, hogy olyan, mint egy reggeli a nagymamánknál. Otthonos, meleg, ismerős ízek és hát pöttyös bögrék.

Anyukánk azt vallotta, hogy a reggeli az a műfaj, amiben bármit megengedhet magának az ember.

Mindegy, hogy édes, sós, krémes, hideg, meleg, minden belefér, elengedheted a fantáziád. Ő maga is ebben a műfajban tudott a leginkább kiteljesedni.

Visszatérve ahhoz a gondolatodhoz, hogy volt, aki nem tudott mit kezdeni a ti, vagy az anyukátok újító szellemiségével, nekem ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy nem is biztos, hogy minden helynek mindenkit ki kell tudni szolgálni. Bőven lehet miből válogatni, majd mindenki megtalálja a kedvére valót, nem?

A Nomád nem való mindenkinek, ezt bátran ki merem jelenteni, de ezzel nincs is semmi baj. Ahhoz kell egy attitűd, hogy megértsd ezt a koncepciót. Persze, ha biztonságra vágyik valaki, akkor megnyugtató egy szállodalánc szolgáltatását igénybe venni, ahol tudja, hogy milyen a fogadtatás, ahol minden előre kiszámítható, de nálunk semmit nem lehet kiszámítani. Mások számára viszont épp ebben áll a hely vonzereje. Másképp állunk a vendéghez, másképp gondolkodunk sok mindenről, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Tudod, én nagyon sokat utaztam világ életemben, és mindig azok a helyek vonzottak, amik eltértek az átlagostól, viszont lehetett érezni, hogy annak a helynek szíve-lelke van. Arra jöttem rá, hogy az már egy külön szint, amikor utazóként képes vagy beleengedni magad egy helybe, és már nem az az elvárásod, hogy olyan legyen, mint amilyennek elképzelted. Ahhoz, hogy jól érezze magát valaki nálunk, kell az is, hogy bele tudja élni magát ebbe a helybe. Időről időre felmerül a kérdés, hogy hol élnék szívesen, és ilyenkor mindig azt mondom, hogy ott, ahol a helyiek mosolyognak. Mi pedig mosolygunk a vendégeinkre. Jól vagyunk magunkkal, a világgal, egymással, imádjuk az otthonunkat, és ezt, azt hiszem, érzik az emberek.

Sokan elfelejtik, amikor utaznak, függetlenül attól, hogy az úti céljuk a Nomád Hotel vagy India vagy épp Olaszország, hogy az a hely a ritmusával, a lakóival, a történetével együtt megvolt azelőtt is, hogy ők odamentek, és meglesz azután is, hogy eljöttek…

…mindenképp neked kell alkalmazkodnod, igen. Vagy nem kell odamenni. Ha például elutaznék Spanyolországba, biztos messzire elkerülném a helyi angol kolóniát. Ugyanis ők nyilván kialakítják a saját kis közegüket, ami rendben van, csak akkor az egy angol közösség Spanyolországban, de nem Spanyolország a maga valójában. Én meg a helyet szeretném megélni, amit ilyen mesterséges közegekben nem lehet.

Milyen évetek volt eddig?

Azt mondanám, hogy küzdelmes. Rengeteg kérdőjellel vágtunk bele az idei nyárba, pedig azt hihetnéd, hogy 30-40 évnyi tapasztalattal a hátunk mögött tudjuk, mikor, mi fog történni. Adott egy év, átlátod a szakaszait, tudod, mikor, ki érkezik és így tovább. Na, ezt a 40 évnyi tudást dobhattuk a kukába, és kezdhettük elölről az egészet. Nagyon érdekes volt a tavasz, mert a háború miatt az összes külföldi csoportunk lemondta a foglalását az idei szezonra, és a foglalási táblánk egyszer csak kiürült. Na, az elég félelmetes volt. Amúgy is, ahhoz vagyok hozzászokva, hogy májusra már betelik az egész nyár, azzal különösebben nem kell foglalkozni, viszont már nézhetem, milyen lesz az ősz, és foglalkozhatok azzal, ami aktuálisan a házban történik. Ehhez képest az idei nyár nagyon lassan, nagyon óvatosan telt meg, sok volt az utolsó pillanatos foglalás, és ettől teljesen kiszámíthatatlan lett az egész. Ez nagyon fárasztó, mert nem tudod, hogy építsd fel a munkaerő-állományod, ami amúgy is egy óriási probléma a legtöbb vendéglátósnak. Én még nem szólok egy szót sem, mert azt mondhatom, hogy a mi csapatunk elég stabil, de a nyár az pont olyan időszak, amikor plusz emberek kellenének, és hát nem nagyon lehetett találni. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy amikor elszaladtak az üzemanyagárak, amikor felfordulások voltak a reptéren, akkor mi is egyből elkezdtük nézni, hogy ez hogy hat ránk. Vajon úgy döntenek, hogy inkább itthon maradnak? Vagy mégis elutaznak? Repülővel, vagy autóval utaznak inkább? Rengeteg változó tényezővel kellett kalkulálnunk az elmúlt hónapokban, eléggé meg voltunk ijedve ettől az új helyzettől.

Mi a megoldás egy ilyen helyzetben? Lehet terveket kovácsolni, vagy azt kell mondani, hogy lesz, ami lesz?

Lehet tervet kovácsolni, csak sosem tudhatod, hogy mi működik majd és mi nem. Ami két éve bejött, az most egyáltalán nem válna be. Anyukánk mondta mindig: „Kislányom, semmi pánik, majd a jó Isten megsegít!” Na, hát ebbe mi bele is engedtük magunkat, és vártuk, hogy megtörténjen, mert egyszerűen nem lehetett okosnak lenni. Most sem tudjuk, mi következik, nem tudjuk, mi a jó stratégia.

A relatív kicsiségünk, viszont az ehhez képest széles portfóliónk, a rengeteg féle szálláshely segít, hogy egy ilyen-olyan szeletet azért mindig ki tudjunk hasítani a tortából. Aki egy nagyon konkrét irányzatra van ráállva, annak nehezebb.

Mi bízhattunk benne, hogy például a Buborékok annyira extrák, hogy azok mindig pörögni fognak, sokat várunk az új lépcsőházaktól, itt van a szálloda is, tehát lehet miből válogatni.

Azért nektek a covid utáni újranyitási időszakban is sokat segítettek ezek a szeparált szálláshelyek.

Zseniális volt, hogy különálló, szinte teljesen izolált szállásokat tudtunk biztosítani, mert azokat is felbátorította, akik eleinte bizonytalanok voltak abban, hogy eljöjjenek-e egyáltalán nyaralni.

Most már itt vannak a buborékok, a lépcsőház, a jurta, a konténerházak, folyamatosan fejlődtök, de honnan indultatok? Mi volt a kiinduló koncepciótok?

Amikor megvettük ezt a területet, a rendezési terv szerint kempinget kellett ide csinálni. Csak akkor lehetett megvásárolni, ha vállaltuk, hogy kempinget nyitunk. Na, mi erre rábólintottunk, legyen így, bár a családból soha senki egy percet nem töltött kempingben. Fel voltunk rá készülve, mit ne mondjak. Viszont azt gondoltuk, hogy nem lehet ez olyan nagy dolog, és szállodás fejjel nekiálltunk kempinget csinálni. Elég más volt, mint az összes többi, ami akkor működött Magyarországon, ráadásul nagyon pici is volt, hiszen nézz körül, az egész terület egy hektár. Innen indultunk, aztán apukánk, aki építőmérnök, egyből úgy tervezett, hogy azért legyen egy pár szoba is például, és a vendégigények változásával párhuzamosan változtunk mi is. Óriási előnyünk, hogy picik vagyunk, és ezért gyorsan tudunk reagálni a változásokra. Ráadásul nagyon sokat beszélgetünk a vendégekkel, ismerjük a vágyaikat, ezért ezekkel kapcsolatban is gyorsan tudunk lépni. Gyakorlatilag ebből következik minden más. Ebből következett annak idején a glamping, elsők voltunk vele Magyarországon. Nagyon sok olyan újdonságot hoztunk be, ami akkor, amikor bevezettük, még ismeretlen volt a magyar szálláspiacon.

Viszont rajta volt a Nomád címkéje, ami megkönnyíthette, hogy a vendégek bizalmat szavazzanak.

Azt hittem, azt fogod mondani, hogy a nomádról mindenki arra asszociál, hogy ez egy hippitanya. Volt már olyan, hogy a vendég felhívott, hogy hozzon-e ágyneműt. Nem is értettem, aztán mondta, hogy hát, de úgy hívnak titeket, hogy Nomád… Megnyugtattam, hogy azért ennyire nem rossz a helyzet.

Végülis hogy esett erre a névre a választásotok?

Mivel kempingként indultunk, gondoltuk, ez illeni fog hozzá. Ráadásul bíztunk benne, hogy nemzetközi márkává válhatunk, és a nomádnak csak a magyar szóhasználatban van ilyen negatív felhangja. Egy külföldi számára a nomádság inkább az utazás élményéhez kapcsolódik.

Amint ti kitaláltok, bevezettek valamit, körülbelül rögtön megjelennek azok a helyek is, akik lemásolják az újításaitokat. Ezt hogy élitek meg?

Először is nagyon jólesik, hogy trendsetterek tudunk lenni bizonyos dolgokban, másrészt nem hiszem, hogy a konkurencia létező dolog lenne. Mindig serkentőleg hat, előre visz minket, hogy újabb és újabb megoldásokat találjunk ki. Síkfőkút esetében pedig végtelenül hálás vagyok a körülöttünk lévő minőségi vendégházaknak, mert a terület értékelődik fel általuk. Egy fecske nem csinál nyarat, ha körülöttünk mindenhol teljesen más szellemiségű, hangulatú szálláshelyek lennének, akkor az egész terület nem arról szólna, amiről szeretnénk, hogy szóljon.

Hiszek benne, hogy mindenki magát teszi bele abba, amit csinál, épp ezért, az ötletet le lehet másolni, de minket nem tud másolni senki. Balogh család csak egy van.

Szerinted egyébként milyen a jó vendéglátás?

Én azt mondanám, hogy őszinte. Nem hiszek például abban, hogy a vendégnek mindig, mindenben igaza lenne. Bizonyos dolgokat például korlátozunk, mert azt gondoljuk, hogy a másik vendég pihenését esetleg zavarná. Például van egy olyan megállapodás itt a vendéglátók között, hogy a nyári, nyitott ablakos szezonban nem tartunk rendezvényeket. Itt mindenki csendet és madárcsicsergést árul, ezért jönnek ide az emberek, és ha a vendég hozza a magnóját, kirakja a teraszra, és üvölteti a zenét, az nemcsak engem zavar, hanem másik hatszáz embert is, aki ezért jött ide a völgybe, hogy pihenjen. Nem szeretem azt mondani, hogy a jó vendéglátás alázatos, bár persze kell legyen benned alázat, ha vendéglátós akarsz lenni, de azért óvakodom ettől a kifejezéstől, mert valahogy magában hordozza, hogy nagyon alá kell menni a vendég igényeinek, és én ebben nem hiszek. Nekünk is meg kell húznunk a saját határainkat. Nekem az a legfontosabb, hogy akik körülöttem vannak, azok boldogok legyenek, mert mi ennek az élményét áruljuk, de ha mi nem vagyunk jól, és nem komfortos számunkra, amit csinálunk, akkor nem tudnánk ezt nyújtani a vendégeinknek. A megnyugvásért, a békéért, a stabilitás érzéséért jönnek hozzánk, ez a mi hitvallásunk.

Az egésznek a lelki-érzelmi oldala, ami a családotokból táplálkozik, mennyit vesz ki belőletek?

Ez egy oda-vissza játék, mert persze, nagyon sokat adunk, de nagyon sokat is kapunk. Amit az elején mondtam: fantasztikus emberek járnak hozzánk, és általuk tudunk mi is feltöltődni.

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!

Szerző: Kormos Lili

Címlapkép és fotók: Chripkó Lili

Olvass további izgalmas interjúkat is:

• Fagyizó a pályaudvar mellett, ahol esőben és kánikulában is sorok állnak – interjú az Erdős és fiai Cukrászda tulajdonosaival
• „A parasztkonyha gazdag, finom és találékony” – Szeged gasztroszínterének legizgalmasabb séfjével, Katkó Krisztinával beszélgettünk
• „Szekszárdon majdnem megvertek, mert elmeséltem, anyám hogy készíti a halászlevet” – Interjú Cserna-Szabó Andrással