"Nem tesz jót a fogaidnak" - az én szüleim általában ezzel az indoklással zárták le a vattacukorért folytatott vitát. Tök igazuk volt, én sem adnám a gyerekemnek, de bárcsak a hat éves önmagamnak megsúgta volna valaki a fellebbezés kulcsmondatát: Hiszen egy fogorvos találta fel! Ettől persze a cucc még nem lesz kevésbé káros, de megnéztem volna az infó kiváltotta reakciókat.

A vattacukrot egyébként - egyes források szerint - már a középkorban ismerték, ahhoz azonban, hogy mindenki számára elérhető legyen, naná, hogy Amerika kellett. De kezdjük az elején!

Már a XIV. századi Itáliában is van arról említés, hogy a leggazdagabb rétegek szakácsai egy új technikával megolvasztották, majd szálasra húzták a cukrot, amivel aztán desszerteket díszítettek. Természetesen a franciáknak is van egy ilyen verziójuk, sőt, a XVIII. századi Oroszország főúri szalonjaiban is bele lehetett futni ilyen technikával dekorált cukrászati remekművekbe. Tekintve, hogy maga a cukor is csak a vagyonosak számára volt elérhető, továbbá a díszítés előállítása is időt és szakértelmet kívánt, az ekkori vattacukrok nem tartoztak kifejezetten a vásári édesség kategóriájába.

Ahhoz, hogy egy egyszerűbb gyári munkás csemetéje is rózsaszín felhőbe temethesse az arcát időnként, kellett egy furcsa páros: William Morrison, a fogász, és John C. Wharton, a cukrász. Az idő 1897, a helyszín Nashville, Tennessee. Ők ketten építettek egy gépet, amely alkalmas volt nagyobb mennyiségű vattacukor előállítására. A világ akkor még kevésbé volt startupos, senki nem adott nekik egy kisebb vagyont álmaik megvalósítására, így hét évet kellett várni a megfelelő eseményre a taroláshoz. Akkor azonban összejött nekik - St Louisban, az 1904-es világkiállításon 25 centért árulták az édességet, ami átszámítva ma olyan 1.500 Ft-nak felel meg. Mivel 68.655 adagon sikerült túladniuk, rögtön lett cirka 14.000 dollár bevételük - 1904-ben, mikor egy átlag amerikai melós 300 dollárt keresett egy évben. Az édességet ekkor még nem vattacukornak, hanem vásári pehelynek nevezték, csak 1920-ban keresztelték át ma is ismert nevére.

A dolog pikantériája, hogy egy másik fogász, Joseph D. Lascaux ekkoriban már virágzó vattacukor üzletet tudhatott magáénak a saját rendelőjében, ahol a gépet üzemeltette. Óriási pechjére elfelejtette szabadalmaztatni, így a dicsőség és a pénz a másik párosé lett. Hiába ment azonban jól az üzlet, a gépeket nagyon gyakran kellett cserélni. A negyvenes évek végén egy ohiói cég forradalmasította a vattacukor gyártást - azóta is ők gyártják a legtöbb vattacukorelőállító-gépet. Az ipar azóta rengeteget fejlődött - nem kellett sok idő, hogy bevezessék a színes, ízesített vattacukrot, ami lehetővé teszi, hogy ne csak tömör cukrot, de némi ételfestéket is bevigyünk a szervezetünkbe.

Nem kell többé a vásárra, a strandra vagy a nyári parkra várni, hiszen nagyobb boltokban már zacskóban is árulják az előre gyártott színes felhőket, sőt, volt szerencsém belefutni olyanba is, amit színes, éneklő pálcára húztak. Hiába, az ipar nem állhat meg, és a korral haladni kell. Emellett ma már árulnak gépet otthoni használatra, sőt az Egyesült Államokban napja is van december 7-én (Zárójelben jegyzem meg, ugyanazon a napon, mikor a Pearl Harbor megtámadására emlékeznek. Nekem fura, de lehet, hogy azért tartanak ott, ahol, mert nem sírnak mindig a múlton.)

Hogy mi ebből a tanulság? Az égvilágon semmi. Ha lehet, ne vigyétek túlzásba a vattacukor evést, akármennyire retró is. Ha nagyon muszáj, akkor válasszátok a natúr változatot, és a gyereknek még véletlenül se adjatok belőle!