„Ha már egy tojásos nokedli is luxus, nem élet az élet” - mondta egyszer Béla, egy idős barátom.A főtt étel élettani és egészségmegőrző szerepe elvitathatatlan, ám ennek megvannak az anyagi és logisztikai vonzatai, amelyek a kor előrehaladtával egy egyszemélyes háztartásban egyre nagyobb kihívássá válnak. Négy érintettet kérdeztem arról, ők hogy oldják ezt meg, és nagyon különböző válaszokat kaptam.
Ferenc (65)
Amíg dolgoztam látástól vakulásig, nem zavart úgy a csönd. Fiatalemberként hiányzott, hogy nincs asszony a háznál, de aztán megszoktam az agglegényéletet. Amikor nyugdíjaztak, hirtelen rám szakadt az a nagy semmi, amikor csak hallgatja az ember az óra kattogását, és nem tudja, mit kezdjen magával. A kutyám se beszédes természetű, amúgy se lát jól, leginkább csak hever a radiátornál. Fojtogatott az a négy fal. A barátaim többsége családos ember, elfoglaltak. Mondták, hogy főzzek magamra, de nem vagyok egy konyhatündér. Engem ez nem köt le, na.
Tudják, hogy ki nem állhatom, ha szottyos a rizsvagy mócsingos a hús, és hogy a meggyes rétesből akármennyit meg bírok enni. Nem a legolcsóbb, de nem is kell a fogamhoz verni a garast.
Úgyhogy van itt a téren egy kifőzde, ahova már sok éve járok. Tölgyfaasztal, kockás terítő, hétvégente hegedűszó. Ide bármikor megyek, örömmel fogadnak. Ismerem a pultost, a pincért, a szakácsot, a konyhai kisegítőt.
Van, hogy estére is lenézek, kérek egy nagy korsó búzasört, és újságot olvasok, vagy meccset nézek. Néha pár cimborám is betér, megvitatjuk az élet dolgait egy
brassói felett, aztán rendezzük a cechet, és útnak válunk. Ha nem volna ez a kifőzde, talán fölkötném a köténykét, de addig nekem is van hova járni, és ők se csődölnek be.
Mátyás (73)