Csütörtök volt, hajnali öt, amikor minden korábbinál határozottabban nyomtam ki a telefonom ébresztőjét. Gyors mosakodás, egy falat csokoládé, kalap-kabát és már autóban is ültem, hogy a megbeszélt időre a szerkesztőséghez érjek a többiekért. Éreztem, ez most nagyon jó lesz. Akármi lesz, jó lesz. Egy szüret csak jó lehet! És mi szüretre voltunk hivatalosak, Paloznakra, a Homola pincészetbe.
Lecsordogáltunk hát a rakparton az álmos Dunával karöltve és viszlátot intettünk az ébredező Budapestnek, hogy az M7-es autópályán mihamarabb abba a messzi-messzi galaxisba érjünk, ahol a városi fülnek zavarba ejtő az a csend, amit szinte tapintani lehet. Nagy ott ilyenkor a nyugalom, főleg, hogy a nyárnak már nyoma sincs, a csopaki strandon is csak a kacsák nyújtóznak, ügyet sem vetve az olyan bolondokra, mint amilyen én vagyok, aki fittyet hányva a naptárra, csak azért is megmártózott a Balaton vizében. De ne szaladjunk ennyire előre.
Rövid időutazás, röpke kávészünet Aligánál, majd megérkeztünk Paloznakra, ahol régi vágású turisták módjára megálltunk a falu központjában, hogy megkérdezzük a helybéliektől, hogy mégis, merre az arra?
A válasz pedig egyértelmű volt, egyenesen, kicsit balra, majd jobbra, fel a kálvária dombon, majd azon is túl kicsit, megint balra. És ez pont így volt. Megérkeztünk hát Homola Szabolcs birtokára, aki megálmodta és persze megépítette a Homola pincészetet, ahol Homonna Attila főborász épp intézkedett.
Vitorlázók bora nem csak vitorlázóknak! >>>
És nem úgy van az ám, hogy megjöttek a vendégek, onnantól pedig róluk szól minden, a szőlő meg majd bemegy magától a hordóba. De nem ám! A jó szüreti vendéggel könnyebben megy a munka, vagy legalább ugyanúgy, mint nélküle. A jó vendég tudja, hol nincs útban. A jó vendég csak akkor kérdez, ha annak ideje van és nem terheli buta kérdésekkel a dolgos borászt. A jó vendég, ha éhes, eszik anélkül, hogy kéretné magát és amit talál, abból megkínálja az ugyancsak éhes borászt. Cserébe ő pedig nem hagyja szomjan veszni az olyan vendégeket, akik szeretik az ő borát. És mi szerettük!
Szerettük a Rosét és a Rizlinget és ezeket csupa nagybetűvel. Estefele már szerettük a Kékfrankost is, azt az asztalnál baráti beszélgetés közben. De ne szaladjunk ennyire előre.
A sorok között sétálva Attila mesélt a tőkékről, a metszés, permetezés mikéntjéről, egyszóval a szőlőtermesztésről úgy, ahogyan azt ő a legjobb tudása szerint végzi. Mert nincs szentírása a szőlőművelésnek. Ki erre, ki meg arra esküszik – és ez így van jól. Engem meggyőzött, hogy ahogyan ő csinálja, az jó, éspedig mert alázattal és szeretettel van a szőlő iránt. Pontosan tudja mit akar. Azt, hogy milyen legyen a bor, Szabolccsal együtt álmodják meg. Egyikük irányt mutat, másikuk kóstol. Azután rábólintanak.Tökéletes harmónia. Mint kiderült, Attila nem helybéli, saját birtoka Erdőbénye határában van, de ez majd egy másik történet lesz. Most maradjunk Paloznakon.
A mindig úton lévő borász birtoka >>>
Sok mindenre rácsodálkoztunk még azon a napon és estén, de hadd említsem meg azokat, akiknek munkáján ugyancsak sok múlik. Ők a szüretelők. Na, kérem szépen, nem úgy van az ám, hogy csak nekiesünk a sornak, aztán dobáljuk bele a ládába ami a kezünk ügyébe akad. Hát itt nem, pedig láttam én már olyat is. Itt érezni kell, hogy mi mehet a ládába, és mi marad a tőkén.
Megértettem, Attila miért volt velem olyan udvariasan elutasító, amikor be akartam szabadulni a sorok közé, hogy szüreteljek. Hát ezért! Több hasznom vette a ládamosásnál és az legalább olyan fontos, mint bármi más. A tisztaság alapkövetelmény a Homola pincészetnél. Ezt jól megtanultam.
Maga a feldolgozás teljesen modern és automatizált. Itt már nem tapos senki szőlőt, de még csak kézi daráló vagy prés sincs még mutatóban sem. Nem is olyan rég úgy idegenkedtem ettől az egésztől, mint a csavaros kupaktól a palack nyakán. Ma már nem! Ha ezek nem lennének, akkor nem lenne a méltán népszerű 100% Balaton, és a Rizling sem a jelenlegi arcát mutatná.
Belekóstolhattunk a fejlődő bor minden fázisába. Amin csap volt, az nyitottuk, amiben dugó, azt húztuk.
Idővel, ahogyan leszállt az este, amikor már az ajkai szüretelők is hazatértek, és a ládákat mind elmostam, Attilát és a jobbkezét, Gábort is – aki ugyancsak kivette részét a mesterségből – sikerült asztalhoz ültetni.
Elérkezett az ideje a jó szüreti kvaterkázásnak. Szó szót követett, palack pedig palackot. Kicsit talán még a világot is megváltottuk, mélyenszántó gondolatokat görgettünk magunk előtt a pince mélyére tévedve, amikor a fahordókat méltattuk csendes magányukban, gyertyafénynél.
Azután egyszer csak ránk virradt. Attilát várta a szőlő, ami ugye magától nem kerül a hordóba, az ajkai asszonyok pedig már rég a sorokat rótták. Minden a helyén volt, ugyanúgy, mint amikor megérkeztünk.
Mi pedig lassan szedtük a sátorfánkat és útra keltünk, oda, ahonnan jöttünk. Menni kellett, pedig még maradtunk volna. Kimondatlanul is ugyanarra gondoltunk, hogy az élmény, amiben részünk volt a Homola-birtokon, az 100% Balaton!
