Volt nekem régen egy pici gyúródeszkám. Olyan pici volt, hogy ma a kenyeret is tisztességesebb méretű deszkán nyesem. Volt egy méretben hozzápasszoló sodrófám is. Nagypapám hozta az akkor még Csehszlovákiából, huncutul mosolyogva adta át, hogy ekkora lány már nyugodtan segíthet a Mamának. Voltam vagy négy éves, és szegény Papa hiába hozta olyan szeretettel a kellékeket, valahogy nem akaródzott odaállnom a hokedlire tett deszka és sodrófa elé. Kivéve, ha a Mama fánkot sütött. Ma már meg nem mondom, miért tettem kivételt, de se pogácsa, se pite, se bukta nem hatott meg, ha viszont fánkot kellett szaggatni, akkor mérhetetlen mennyiségű liszet szórtam a deszkára, majd Mamától ellesett mozdulattal elkentem rajta, és a deszka-sodrófa mérethez illő miniatürizált fánkszaggatóval (valójában pogiszaggató) gyártottam a minifánkokat, majd vittem nagy büszkén a Papának, aki hősiesen nyelte baracklekvárral, pedig nem volt egy nagy fánkos. Azért az első saját gyártású fánkomig el kellett telnie jó 15 évnek, de azóta sem csinálom máshogy. Mama szerint a tökéletes fánk titka: a jó fánkban benne van a szakács homlokgyöngyözése. a fánkot úgy tegyük az olajba, hogy a deszkán lévő oldala csak a fordítás után kerüljön az olajba. a fordítás előtt felvesszük a lángot az olaj alatt, és lefedjük. Fordítás után takarékra vesszük, és nem fedjük le még egyszer.