Nincs menekvés, az élesztőmentes kovász rabja lettem. Nevezik vadélesztőnek vagy vadkovásznak is. Már a neve is varázslatos, mert olyan titokzatos az, hogy vad. Már régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy az még csak rendben van, hogy a régi asszonyok kenyérdagasztáshoz az előző heti kenyértésztából mentettek át egy darabkát, ami magában hordozta a kelesztőanyagot, de hogy lett az első kelesztő anyag? Olyan hihetetlen számomra, hogy csupán lisztből és vízből is lehet igazán minőségi kenyeret varázsolni (pedig lehet), úgy érzem, ez az igazi tudomány. Megragadott az egész dolognak az a roppant ősisége és egyszerűsége, ami mégis magas minőséget produkál. Nagyon jó ilyen kovászt nevelni (ez is milyen szép szó rá), ebből kenyeret sütni. Egészen más a tésztája, mint az élesztős kenyéré, ragad, és nyúlik-mállik, nem adja magát könnyen, mintha sose akarna szabadulni a kezemtől, meg a dagasztótáltól. De aztán szépen összeáll és nagyon finommá, selymessé válik. Eleinte ódzkodtam a sokszori dagasztástól meg a hajtogatásától, hogy mennyi vacakolás van vele, de rájöttem, hogy ez szükséges, hogy kezes báránnyá váljon az a "vad" tészta. Jó vele dolgozni, ahogy lustán elterül, és szép finoman megindul felfelé, dombocskája alá rejtve a kis gyöngyszerű, szabályos légbuborékait. Más, mint az élesztős tészta, más az illata is, amikor sül, és az íze is más. Olyan, mint régen, mint a régi kenyerek. Szépen szeletelhető, nem penészedik, az utolsó morzsáig élvezhető az íze. És nem utolsósorban egészségesebb is, mint élesztős társa. Ui: Köszönöm Tormának és Ági78-nak, hogy meghozták a kedvemet a vadkovászos kenyérsütéshez.