Az élelmiszeriparnak bizony vannak olyan vívmányai, amelyek minőségben rosszabbak, mint a kiindulópont, és ami a legszomorúbb, hogy ezeket mi magunk erőszakoltunk ki. Lehet eretnekségként tekinteni az instant zacskós levesekre, de mivel volt – és még mindig van – rá igény, ezért tessék, megcsinálták. Ugyanígy a fogyasztói elvárásoknak köszönhetőek a diétás és zsírszegény termékek is, ami azonban a tejtermékek piacán már-már elkeserítően nagy teret nyernek. Zsírszegény tej, zsírszegény tejföl és zsírszegény tejszín. Mániákusan és, szerintem, már tudat alatt is óvjuk szervezetünk a károsnak és egészségtelennek bélyegzett zsírtól, így tejből például nem könnyű valódi, teljes fajtát fellelni a hűtőpultokban, pedig kérdem én, ki az, aki másfél liter tejet megiszik egy nap? Mert alaphelyzetben körülbelül ilyen nagyságrendeknél lenne csak mérvadó az a bizonyos százalék.
Ahol lassan már tényleg csatát nyer a diétafront, és eltűnik az ehető változat, na az a túró. Esélytelen a boltban zsíros túrót venni, szerintem jelen pillanatban nincs is ilyen előre csomagolt termék a piacon. (Ha tévednék, és valaki mégis tud a létezéséről, akkor kérem ne tartsa magában!) Ezzel nem csak az a baj, hogy az íze nem olyan, hanem az állaga sem. Fűrészporos, morzsálódik, egyszerűen nem jó enni, na. Azért még van halvány remény, mert bizony a piacokon a tejes pultokban ott lapul az, amit anno túrónak hívtak. Felismerni is igen egyszerű, mert sokkal nagyobb darabokban áll össze, mint a félzsíros elfajzott rokona.
Ezzel párhuzamosan egy új trend van kibontakozóban, amelynek immár én is lelkes híve lettem. No nem egy újabb népszerű divatétrend-irányzat, éppen az ellenkezője. Lázasan elkezdtük keresni, és felkutatni gasztronómiai örökségünket, és újra a magyar ízek nyomába eredünk, legyen az az „eredeti gulyásleves” vagy éppen egy régen elfeledett, egykor slágernek számító étel receptje, amiről talán még hírből sem hallottunk. Ehhez először persze nem ártana tisztázni, hogy mit is tekintünk magyar konyhának? Azt, amit nagyszüleinktől tanultunk el? Esetleg vissza kell mennünk a szocializmus előtti évekig, vagy még korábbra a századforduló környékére és az akkor íródott szakácskönyveket végignyálazni, hogy ráleljünk az igazságra?
Egy biztos: minden nemzet konyhája folyamatosan változik, alakul, sohasem konstans. Alakítják az újabb technológiai eljárások, más kultúrák gasztronómiai hatása (vagy éppen nyomása), esetleg a táplálkozási szokások változása. Egy valami azonban állandó, méghozzá az alapanyag. Pontosabban állandónak kellene lenni. A definiáláshoz a legnagyobb segítséget nem is az ország, hanem a tájegységek adottságai adják. A természeti adottságok, illetve az állattartás, növénytermesztés és élelmiszer-előállítás öröksége.
De akkor visszatérve a túrógombóchoz: nincs könnyű dolga az embernek, ha egy 1900-as évek elején lejegyzett receptet szeretne reprodukálni. A túró beszerzése, ahogy mondtam nem lehetetlen, de külön program, hogy elmenjünk érte. Aztán a hozzávalóknál különösebb meglepetés nem ér minket: vaj, tojás, túró, zsemlemorzsa. A mértékegységek már annál inkább izgalmasak, mert az egy marék zsemlemorzsát még megsaccolja az ember, na de mi az, hogy egy csészealj túró? Nekem lövésem sem volt. Egyáltalán mekkora csészealj? És azt mennyire pakoljuk meg? Nekem fél kiló volt otthon, úgyhogy azt tekintettem egy csészealjnak.
A Kugler Géza-féle Házi Cukrászat kiadása óta eltelt több, mint száz év, azért nem csak a műkajákat hozta el nekünk, de néhány eddig ismeretlen hozzávalót, vagy konyhai praktikát is. Ott van például a hagyományos zsemlemorzsa új alternatívája a panko. Ez egy japán eredetű, speciális technikával készülő morzsa, amihez a fehér kenyér héját nem, csak a belét használják fel. Sokkal ropogósabb lesz a vele készült étel és ami nem utolsó szempont, hogy a zsiradékot is kevésbé szívja magába, mint a hagyományos társa, úgyhogy nem csak a túrógombócnál, de a rántott húsnál is érdemes bevetni!
A másik trükk a sütőpor. Tényleg csak egy késhegynyit kevertem a túróhoz, de rengeteget számított: sokkal könnyebb, levegősebb lett a végeredmény. A másik, ugyanezt a célt szolgáló trükk, hogy a túrót finom szitán áttörtem. Ezt a lépést sem ajánlott kihagyni, amennyiben habkönnyű gombócokat szeretnénk!
Őszinte leszek, a végeredmény annyira jó lett, hogy még én magam is meglepődtem rajta. Tökéletes állag: nem esett szét, de eszméletlenül puha maradt, a panko pedig a maga ropogósságával tökéletes párja volt a selymesen lágy gombócoknak. A tejföl kötelező hozzá, a gyümölcsös öntet csak opcionális. Nekem még volt elfekvőben kevés ribizlim, úgyhogy ebből főztem mártást hozzá.
