A komolyabb konyhai kalandozásaimat talán a rakott kellel indítottam útjára. Mindig imádtam ezt az ételt, ez a mai napig változatlan. Rajongásom feltételezhető okára viszont csak nemrégiben derült fény egy családi sztorizgatás közepette.

Második gyerek vagyok, így édesanyám nem görcsölt rá annyira a gyereknevelésre, mint anno azt a nővéremnél tette: kevésbé pánikolt, ha nem akartam enni vagy, ha éppen ok nélkül torkom szakadtából ordítottam. Persze eljárt rendesen a védőnőhöz, megmutogatott, hogy mindenki nyugodt legyen, hogy rendesen fejlődik a gyerek, nincsen semmi baj.

A védőnőnek ugyanakkor nem volt elég, hogy mi rendszeresen a rendelőbe járultunk, egy nap váratlanul becsengetett hozzánk. Anyám kinézett az ablakon, de nem ám olyan diszkréten, hanem úgy függönyelhúzósan. A hölgy rögvest integetett is a kerítés túloldaláról. Anyám tudta, hogy azt már bukta, hogy úgy tesz, mintha nem lennénk itthon, úgyhogy inkább vállalta a kockázatot, és beengedte.

De mitől tartott annyira édesanyám? Éppen ebédidő volt, a kis Dávidka ott ült az etetőszékben, előtte meg egy tál széttrancsírozott rakott kel. Ezzel alapvetően még nem is lett volna gond, ha a legutóbbi védőnői tanácsadáson nem arról beszélgettek volna, hogy fokozatosan le lehet választani az anyatejről, majd - szintén fokozatosan - megkezdhető a hozzátáplálás. Anyám meg persze bólogatott, holott ezen már régen túl voltunk, már az egytálételeknél tartottunk, ugye. A védőnő, amint belépett és meglátott, azonnal elképedt, egy bosszús pillantást vetett még édesanyámra, majd sarkon fordult, és soha többé nem is jött.

Ez lehetett az a pillanat, amikor „be lettem oltva” rakott kellel, és megpecsételődött, hogy én ezt egy életre megszerettem. Bármikor, bármennyit meg tudok belőle enni, sőt, volt olyan is, hogy ezt kértem születésnapomra ünnepi menünek.

Lehet, hogy ez az a fogás, amit a legtöbbször készítettem, így szép lassan csiszoltam is technikámon. Kezdetben nyilván nem volt az igazi. Annyira nem nehéz megfejteni, hogy miért. Eleve gyors rizsből készítettem, amit külön főztem meg. Ez már önmagában bukó.

De mi kell ahhoz, hogy ízletes és szaftos rakott kelt tegyünk az asztalra?

• A kelkáposzta leveleit én nem szoktam összevagdosni, csak a torzsáját kivágni. Sokkal egyszerűbb így a leveleket szétteríteni és egyenletesen elosztani.
• A káposzta főzővizébe rakjunk egy csipet szódabikarbónát, így nemhogy eltűnni nem fog a zöldség színe, de még kicsit intenzívebb is lesz.
• A rizst nem kell átmosni, és nem is szabad külön megfőzni, hanem a hússal együtt. Így marad szaftos a végeredmény.
• Szerintem marhahúsból az igazi, de sertésből is készíthetjük. Ekkor érdemes hozzádaráltatni kevés füstölt húst is, hogy még ízesebb legyen. Ha a darált hús nem elég zsíros, akkor meg füstölt szalonnát.
• Ha füstölt hús nem kerül bele, akkor tegyünk hozzá a hagyományos fűszerpaprika mellett füstölt fűszerpaprikát is. Mennyei lesz!
• Az igazi fondorlatot Heston Blumenthal chili con carne receptjéből emeltem át, amiben ő egy fűszeres vajat ad az ételhez. Szuperül passzol a rakott kelbe is, a vajtól meg krémes lesz, akár egy risotto. Kihagyhatatlan szerintem.
• Ha a tetejére kerülő tejfölbe pedig beleütünk sütés előtt egy tojást, akkor szebben megbarnul, és nem is repedezik majd szét.

Ez az én titkos receptem, ami nem titok többé, úgyhogy remélem, ezentúl mindeninek fenomenálisan sikerül majd a rakott kelje!