A nagy Amerika hihetetlen bőségében mindenki megtalálja azt, amiben a legnagyobb öröme telik. Engem kezdetben az alapanyagok kifogyhatatlan áradata, majd a minden sarkon fillérekért utánam hajigált edények és konyhai eszközök nyűgöztek le, egy gyors lefolyású szakácskönyvgyűjtő akció után pedig újabban egyre több gasztronómiai témájú szakkönyv és dokumentalista könyv boldog tulajdonosa vagyok.
Az egyik ilyen mű az 1970-es év decemberének provance-i eseményeit írja le, amikor egy csapat amerikai gasztromán gyűlt össze Dél-Franciaországban, hogy kulináris szeánszok keretében újraformálja az amerikai konyhát. A könyv amúgy dögunalom, egy rakás sznob ömlengése olyasmikről, hogy hány fokban tartsd a csuklódat osztrigaevés közben. Az egyik fő figura mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet: egy James Beard nevű úrról van szó, aki amellett, hogy állítólag kitűnő szakács volt, húsz évig gyűjtötte az Államok legtipikusabb receptjeit. Kérdezte a csóró bevándorlókat, sztárszakácsokat, útszéli bodegák tulajdonosait és a tapasztalt háziasszonyokat, végül a húsz év munkáját egyetlen hatalmas könyvben, Amerikai szakácsművészet címen adta ki. Na, ez a könyv már nagyon izgatta a fantáziámat.
Elmentem az összes kedvenc antikváriumomba, de még ott sem találtam meg, ahol Kosztolányi és Szerb Antal angolra fordított művei is megvannak a polcokon. A kérdést tehát jegeltem, két hete viszont arcon csapott a fogyasztói kultúrát túlságosan komolyan vevők büntető kis szelleme.
A könyvespolc azon részének takarítása közben, ahol a szakácskönyveimet tartom, elérkeztem a soha ki nem nyitott részleghez - az összes rettenetes fotókkal illusztrált, huszoniksz éve kiadott szakácskönyvem itt foglal helyet, amit tavaly egy könyvtárürítési akció keretében szereztem be 1 dolláros egységáron. A portörlőt végighúzva a gerincükön, mindegyiknek átfutottam a címén, amikor egy nagyon csúnya hagyta el a számat. Nem, nem pókot láttam, csak rájöttem, hogy a könyv, amit hetek óta keresek, és csak az tartott vissza a megrendelésétől, hogy sokalltam az árát, ott ült a könyvespolcomon, pontosan 12 hónapja.
A takarítást ezzel befejezettnek nyilvánítottam, és inkább belemélyedtem a két kilós kincsbe, amely a legelegánsabb fogások mellett olyan különlegességeket is tartalmaz, mint a löncshúsból formált, sajttal töltött, olajban sütött húspogácsa. Persze rögtön tudtam, hogy valamit ki kell próbálnom belőle, és mivel mac and cheese-t még soha nem készítettem, úgy döntöttem, egy majdnem antropológiai munkának számító amerikai szakácskönyvből csak ezt készíthetem elsőnek.
A mac and cheese, vagyis a sajtos makaróni ugyanis egy teljesen átlagos étel - egyszerű, laktató, nem túl kifinomult, ezer variánsa van, és annyira az amerikai kultúra része, hogy ha nagyon gondolkodnék, legalább öt film biztosan eszembe jutna, ahol említik.
Az étel gyökerei a középkorba vezethetőek vissza – a mai Olaszország területén készítettek először rétegzett egytálételt tésztából és parmezánból. Az étel innen került Angliába, ahol először egy XIV. majd egy XVII. századi szakácskönyvben is megjelent a receptje.
Amerikába kerüléséről több legenda is kering, a legnépszerűbb szerint Thomas Jefferson, még mielőtt elnök lett volna, Franciaországból egy tésztakészítő géppel állított haza, és ő készítette az Újvilág első sajtos makaróniját. A parmezán szerepét fokozatosan átvette a cheddar sajt, az étel azonban egyszerűsége ellenére jó darabig megmaradt a felsőbb körök ételének. A XIX. század végén már az átlagcsaládok asztalára is gyakrabban került, igazán népszerű azonban csak a harmincas években lett, mikor a Kraft cég piacra dobta a porváltozatát. Az eredetileg sütőben készült változat ekkor vált egyszerű sajtszószos tésztává. Generációk nőttek fel a dobozos változaton, népszerűsége hetven éve töretlen. A legolcsóbb, igénytelen, ipari változatok mellett a házi készítésű sajtos tészta kultusza is megnőtt, így ma nemcsak az olcsóbb kocsmák kínálatában találjuk meg, de drága éttermek is az étlapra tesznek időnként egy-egy izgalmas változatot.
Ami engem leginkább lenyűgöz ebben az ételben, hogy a recept voltaképpen alig változott az elmúlt évszázadok alatt, valamint hogy a hozzávalók minősége és a szakács kreativitása alapján a rettenetestől a tökéletesig mindent ki lehet belőle hozni. Az én verzióm egy alaprecept, ha van kedvetek kipróbálni, nyugodtan turbózzátok fel bármivel, ami szerintetek illik hozzá. Az amerikaiak szívbaj nélkül tesznek bele a homártól elkezdve a csípős paprikán át a löncshúsig mindent. Úgyhogy ha igazi amerikai mac and cheese-t akartok készíteni, tartsátok meg az alapot, aztán legyetek kreatívak!
