Fagylalt szempontjából sokáig nem voltam különösen bonyolult – mindig is az alapízek vonzottak. Csoki, vanília, karamell, lényeg, hogy minél édesebb és egyszerűbb legyen. Ma már nehéz eldönteni, hogy a gombócok árának növekedésével csökkent a minőség egyenes arányban, vagy csak én lettem finnyásabb, de tény, hogy mostanában csak akkor vásárolok fagyit, ha különösen jó cukrászdában vagy fagyizóban járok. A régi főzött fagyikat ugyanis egyszerűen felváltották a porból készült, jeges, műízű, kásás társaik, és köszönöm, 250 forintért nem kérek egy adag kalóriabombát, aminek élvezeti értéke a nullával egyenlő. A kézműves fagyizók azonban – amelyek igaz, az azonos mennyiségű cukor és a dupla ár mellett, de legalább élvezhető terméket kínálnak - még mindig nem vették át az uralmat, és néha komoly kutatómunkát és utánajárást igényel a levadászásuk.

Saját készítésű fagyit eddig kétszer produkáltam életemben, mindkettő a bézik csoki volt. Az egyik egy meglehetősen hosszúra nyúló, és elviselhetetlenül forró vizsgaidőszak alatt, amikor az ember inkább a hűtőt olvasztja le és a lefolyót pucolja ki, mint hogy visszamenjen a könyveihez. Tejből és porból kevertem ki nettó 3 perc alatt – na de ezzel inkább nem dicsekednék, ha jól emlékszem a kukában landolt. A második pedig pár évvel később egy sorbet szeretett volna lenni, de fagyigépem nem lévén inkább csak egy csokis jégtömb lett.

Egy ideig játszottam a fagyigép vásárlásának a gondolatával, de aztán inkább letettem róla, hiszen ennyi erővel vehetnék edényt, ami megfőz helyettem, elektromos konzervnyitót, joghurtkészítő gépet, fritőzt, és minden olyan furfangos masinát, amire az ember elkölt egy vagyont, majd évente kétszer használja, a helyet viszont egyfolytában foglalja. Mivel konzervet nyitni manuálisan is tudok, főzni szeretek, a joghurtkészítés több száz éves technikája nekem bevált, olajban meg nem sütök, a gép nélküli fagyikészítés viszont nem jött be, úgy gondoltam, nem csinálok több fagyit otthon.

Időközben azonban megváltoztak a fagyievő szokásaim, és beleszerettem az olívaolaj-fagyiba. Mivel ezt tényleg csak kevés helyen árulják, pálcikás verzióval pedig még soha nem találkoztam, a héten úgy döntöttem, megkísértem az ördögöt még egyszer, és megpróbálok összehozni egy olívaolaj-fagyit. Kedvenc könyvesboltom szakácskönyv részlegén sunyiban kiolvastam a házi fagyikészítésre vonatkozó részeket, átnéztem jó pár receptet, és „építettem” egy házi fagyigépet, mielőtt nekikezdtem a mókának.

A legtöbb recept azt tanácsolja a fagyigép nélküli bátraknak, hogy fél óránként keverjen egyet a krémen. Emlékeztem, hogy annak idején én ezt egy villával próbáltam megoldani - ennek lett az eredménye a kásás oldalú jégtömb – úgyhogy megpróbáltam leutánozni a gépben lévő lapátokat.

Ehhez elővettem a fém hablapátomat, és kerestem egy akkora edényt, aminek az átmérője megegyezik a lapát hosszúságával és amibe a lapát kényelmesen belefér, nem lóg túl, sőt, marad is egy kis hely az edényben. Miután elkészítettem a fagyit, beraktam a mélyhűtőbe, és fél óránként egyszerűen csavartam egyet a lapáton – így ahelyett, hogy kristályossá törtem volna a szilárduló fagyit, szép krémes maradt a végére is. Az eredmény szinte tökéletes volt – lehet, hogy a fagyigépet sikerült leutánoznom, de a cukrászok mélyhűtője kicsivel nagyobb kihívás lenne. Mivel a művelet megkívánta, hogy négy órán át a hűtő közelében maradjak, valószínűleg nem fogok átavanzsálni fagyigyártó kisiparossá, de jó tudni, hogy ha nagyon megkívánok egy kis házi fagyit, akkor gép nélkül is össze tudom hozni.