Miért őrülünk meg minden tavasszal a medvehagymáért? Két-három éve létezik ez a jelenség, amikor már a villamosmegállóban is a kókadozó zöld leveleket próbálják ránk tukmálni, és nincs olyan zöldséges, ahova ha belép az ember, ne csapná meg egyből a szaga.

Szerintem van egy réteg, aki az ősi gyűjtögető ösztöneit éli újra azzal, hogy kimegy az erdőbe, és szed egy adaggal magának – megfőzi, diadalittasan hátradől az étkezőszéken, mondván, most adott a globalizációnak és minden elfajzott 21. századi marhaságnak egy jó nagy pofont, végül pedig konstatálja, hogy „régen minden jobb volt.” Ez az érzés akkor is működik, ha éppen nem mi magunk szedtük, hanem más végezte el helyettünk a piszkos munkát, de legalább nem kellett az őserdőket kiirtani miattunk, és kisebb lesz az az átkozott lábnyomunk. Mondjuk ennek a magyarázatnak kissé ellentmond, hogy létezik online medvehagyma-lelőhely térkép is, de ettől most tekintsünk el.

A másik fontos tényező, hogy gyakorlatilag ez az első friss, új és nagyon zöld étel, ami a téli éhségünket feloldja. Végre valami, ami az idei földben termett, és jön már az a fránya tavasz, meg jó idő, meg napsütés.

Kétségtelen, hogy a karrierjét nagyban elősegíti az is, hogy bár az íze intenzív, de mindenbe mehet, amibe amúgy is tennénk hagymát vagy fokhagymát. Na most, a magyar konyha és a hagyma viszonyát ismerjük, szóval ez elég könnyen kivitelezhető. Nem véletlen, hogy a más országokban nem akkor sztár, mint nálunk.

Annyira imádjuk, hogy idén odáig fajult a jelenség, hogy korábban jött a szezon. Ez feltűnt valakinek? És azt tudjuk, hogy miért? Hogy az ördögbe lehet, hogy múlt héten még fagy volt, meg hó és zúzmara, aztán már ott virít a piacon? Úgy, hogy a trenddel a dolog lényegét öltük meg, azaz már nem mint a kegyes természet kincsét fogyasztjuk, hanem a jó üzleti érzékkel, fólia alá elültetett hagymákból kikelt zöld leveleket. Mekkora biznisz, hogy egy olyan hozzávalót, ami szinte korlátlan számban és mennyiségben megterem magától, inkább elültetünk, hogy mindenkit megelőzzünk, és még drágábban adhassuk, és még csak csizmát sem kell húzni, hát nem? Szuper. Ne is csodálkozzunk rajta, hogy amíg tavaly 200 forint, úgy idén már 350 egy csomag.

Mindezek ellenére én idén értettem meg a létjogosultságát, és váltam medvehagyma-éretté és befogadóvá. Korábban is csináltam már belőle pesztót. Jó volt, persze, de azért nem enném a hét minden napján. Az idei két receptem viszont, amivel kezdetben csak a divathullámot terveztem meglovagolni, valóban megszerettette velem a medvehagymát.

Az idei szezont egy tésztával nyitottam, amire azért vagyok különösen büszke, mert a hűtőben hagyott maradékokból raktam össze, ellenben az ízén ez egyáltalán nem érződött, sőt. Mondjuk mitől lett volna rossz? Van benne mascarpone (ami ugye nem csak a tiramisuba való, és még nem is csak és kizárólag édességekbe), zöldborsó, aztán egy jó adag füstös bacon.

Ezután jött a kijevi csirkemell, amivel leginkább a fatálas, poszt-kádári magyaros vendéglők végeláthatatlan hosszúságú étlapjain találkozhatunk, bár ott jércemellnek hívják, de hogy nem abból készül, az is biztos. Őszintén megmondom, hogy én nem is hittem benne, még úgy sem, hogy egy River Cottage epizódból nyertem az inspirációt, ahol Hugh a vintage sparhelten főzte.

Lehet, hogy ezért tetszett meg, és ha valóban azzal az attitűddel készítjük el, ahogyan ő, akkor ez egy baromi jó étel! Mit értek ez alatt? Kell hozzá először is szabad tartású csirkehús. Próbáljuk ki, nem elég, hogy az íze más, de az állaga is. Egyszerűen jó beleharapni. Aztán ott a másik kulcskérdés, a vaj. Én azt vallom, hogy ha már vajat használunk bármilyen más póttermék helyet, akkor már jók vagyunk, azon belül a márkaválasztás már a következő lépcső. A vajat értelemszerűen medvehagymával kell fűszereznünk, a másik kulcselem pedig a citromhéj. Ezen kívül már csak a szokásos só/bors párosra lesz szükségünk.

A túrógombócomnál majdnem megköveztek a pankomorzsáért, de én változatlanul kiállok mellette, ám most sikerült beszereznem egy „házi”, „kézzel készített” morzsát az egyik szupermarketben, és azt kell mondjam, hogy kiváló! Szép nagy morzsák, látszik, hogy valóban kenyérből van, és az összetevők között sincs semmi csalafintaság.

Én nem bő olajban sütöttem, hanem a sütőben. Bizony, minden rántott ételt nyugodt szívvel be lehet tolni a sütőbe, úgy is ropogós lesz, és át is sül tisztességesen. Az íze persze más, mert nem szívja magába azt a masszív mennyiségű olajat, de semmivel sem rosszabb.

A dupla panírozást viszont sehogy sem ússzuk meg, máskülönben kifolyik a vaj. Én a liszt-tojás-liszt-tojás-zsemlemorzsa kombinációra voksolok, úgyhogy a kezünket (meg az egész konyhát) így is be kell mocskolni, de ezúttal megéri. A vajból pedig készíthetünk nagyobb mennyiséget előre, aztán betesszük a fagyasztóba, és nem kell sóvárognunk jövő tavaszig.