Az ember világjáró bakancslistájának összes tétele mellé valószínűleg nem kerülhet pipa, de nekem volt egy nagyon nagy restanciám: sosem voltam még Törökországban. Mondjuk egyszer Vietnamból hazafele lekéstem a csatlakozást, és Isztambulban töltöttem az éjszakát, de azt a pár óra, amit a metropolisz szélén lévő hotellánc egyik kommersz szobájában átkómáztam, nem igazán elégítette ki az ország iránti kíváncsiságomat.
Így aztán iszonyú szerencsésnek éreztem magamat, hogy pár hete nemcsak, hogy meghívtak egy rapid pár napos isztambuli mókára, de egy olyan bennfentessel utazhattam, mint Tóth Ági, a Nar Gourmet szerzője. Ági évek óta jár Törökországba, és nemcsak, hogy imádja a török gasztronómiát, de ért is hozzá - engem például már az első fél órában meggyőzött arról, hogy sokkal többet tud a témáról, mint egy csomó élvonalbeli gasztroblogger. Mindkettőnket az Isztambuli Magyar Intézet, a Macar Kültür Merkezi hívott egy szuper programra - amit a következő bejegyzésben egy elképesztően finom török recept kíséretében ki is fejtek. A program előtt viszont volt három napunk, hogy felfaljuk Isztambult - ami nyilván lehetetlen, de mindent elkövettünk, hogy legalább a vigaszdíjat elhozzuk.
Első este mindjárt belecsaptunk a lecsóba
Az isztambuli életérzés kvintesszenciájában, egy meyhanéban vacsoráztunk. A meyhane egyfajta török össznépi lélektáplálóként szolgált évszázadokon keresztül - egy olyan közösségi tér volt, ahová az emberek főleg beszélgetni jártak, és a nagy közös eszmecserék alatt rakit iszogattak, és mezéket eszegettek. A meyhanékba régen nagyrészt férfiak jártak, és főleg külföldiek, akiknek engedélyezték az alkoholfogyasztást, de az évszázadok során átalakult, és ma már nők is látogathatják, és a rakiból is kap mindenki, aki kér. Ami maradt, az a hangulat: a meyhanébe továbbra is azok járnak, akik elsősorban a lelküket szeretnének táplálni, és csak utána a gyomrukat. Nem mintha nem lett volna kitűnő konyha - csak éppen a meze jellegű falatkákat közösen, lassan, beszélgetve kell elfogyasztani. Ez persze nem tartott vissza aminket attól, hogy ájulásig lakmározzunk a felszolgált 8-10 féle mezéből, amiben akadt hideg - mint a török padlizsánsaláta, a fava babból készült püré, vagy a sziksófű saláta és meleg, például vajban sült tintahal és rákocska.
A török reggeli egy hatalmas brunch
Bár a hatalmas reggeliről mindig az angolszász konyha jutott eszembe - azt már rég tudom, hogy a legdurvább magyar rántotta is elbújhat kalóriában a full english breakfast mellett - a törökök most kinyitottak egy új világot. A török reggelit szép nyugati szóval valószínűleg brunchnak hívnánk, hiszen nem kora reggel fogyasztják, hanem főleg délelőtt, és annyi minden kerül az asztalra, hogy egy napig is ellennénk vele. Én legalábbis mindenképpen. Kezdtük az elmaradhatatlan, decis pohárban kínált erős török teával, amiből kérdezés nélkül és azonnal újat hoztak, amit kiürült a poharunk. Aztán jöttek a lájtos kezdőfogások, az olajbogyó, a mennyei paprikakrém, a muhammara, a lágy, feta-szerű sajt, a beyaz peyniri, személyes kedvencem, a tejszínből készült, édes, iszonyú zsíros, abbahagyhatatlan kaymak, ami mézzel megdobva elvitte nálam a reggeli prímet. Volt lekvár, és a pekmezzel, vagyis mustmézzel kevert tahini, ami az Isztambulban minden sarkon kapható simittel, vagyis szezámmagos pereccel együtt döbbenetesen jó kombináció.
Kísérőnek az olajbogyó mellett még rengeteg zöldséget kaptunk. A második kör a meleg ételekből állt - a tojásos lecsó jellegű menemen elmaradhatatlan a reggelizőasztalról, és hogy nehogy éhesek maradjunk, kaptunk még egy kis spenótosgözlemét is, ami egy nagyon finom lepényke - és amibe természetesen azonnal beletört a fogszabályzóm, hiszen mikor máskor történjen ilyen kis üzemi baleset, mint a nyaralás első napján - valamit egy farsangi fánk jellegű fánkot, a vicces nevű pisi-t amit nem csak lekvárral, de olajbogyó krémmel is esznek. Mire befejeztük a szép hosszú reggelit, még mindig csak 10 óra volt, úgyhogy előttünk volt az egész nap, Isztambul összes csábító falatkájával.
És hát a piac! A PIAC!
Hogy egy kicsit lazítsunk, elmentünk piacozni, Isztambul ázsiai oldalára, Kadiköybe - az ember végül is vásárolni jár a piacra elsősorban, és nem enni. Persze ebből is eszegetés lett, mert gyakorlatilag minden pultnál, ahol egy percnél tovább álltunk, megkínáltak valamivel - kagylóba töltött piláffal, olajbogyóval, sajttal, tócsni szerű cukkinis lepénykével, kabak mücverivel, vagy éppen savanyúság lével. A törökök ugyanis hatalmas "savanyítók" a szaküzletekben a létező összes zöldség és gyümölcs megvásárolható savanyított formában. Annyi a különbség, hogy nem cukrozzák a levet, így az ő savanyúságuk leve olyan, hogy még egy megrögzött amerikai optimistának is elfancsalodik az arca, ha belekortyol - mindenesetre hosszútűrő gyomromnak nagyon jól esett a reggeli szeánsz után.
A piacozás közben belefutottunk Isztambul állítólagosan legjobb lachmacunozójába, de nem mentünk be, mivel egy sarokkal odébb található a többek között a New York Times által is az egekig magasztalt Ciya étterem, ahol régi, főként anatóliai ételeket kínálnak, amelyek már kicsit kihaló félben vannak a mai török gasztronómiából. Itt végre kipróbáltam a szárított töltött padlizsánt és paprikát - órákon át szemeztem a piacon a zsinegekre kötött szárított paprika és padlizsán füzérekkel, amiket mindenféle fűszeres rizzsel és darált hússal töltenek meg. ezen kívül megkóstoltunk egy speciális rézedényben készült, tésztába csomagolt csirkehúsos rizst, a perdeli pilav-ot, vagyis elfüggönyözött pilafot is.
Azt hiszem, nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy miért hagytuk ki a vacsorát az első nap után.
Folyt. köv!
