Puskás Nóri nevével és fotóival egyre több étterem honlapján és social média oldalán találkozhatunk. Nóri igazi self-made woman, autodidakta módon tanult meg fotózni, és az elmúlt években körbefényképezte a város jó pár éttermét. Nóri laza, hangulatosan ínycsiklandó képeiről, az ételfotózásról, az önmegvalósításról és a szerelemprojektekről a budapesti Hotel Rum gyönyörű tetőtéri éttermében, a Toprumban beszélgettünk.
Mi volt az első ételfotód?
Négy éve lehetett, hogy nagyon sokat jártam át barátokhoz hétvégenként. Ők rengeteget sütöttek, én pedig ott, náluk kezdtem el ezeket a sütiket befotózni. Gyakorolgattam a fényeket, a szögeket, a beállításokat. Ott jöttem rá, hogy ez mennyire izgalmas. A PR-os munkáimnak köszönhetően sok fotóssal megismerkedtem, ők tanítgattak, hogyan kell beállítani a gépet. Ebben az időben ismerkedtem meg Gianniékkal is. Ők pont akkor nyitották meg a Divin Porcello Sonkabárt meg a Jacques Lisztet. Gianniéktól kaptam először hivatalosan lehetőséget .
Olvastam egy veled készült interjúban, hogy éltél egy darabig Londonban - kicsit olyan volt, mint egy modern népmese: érezted, hogy az irodai munka nem a te utad, úgyhogy felkerekedtél, elmentél a nagyvilágba, aztán hazajöttél, és ételfotós lettél. Ez hogy volt valójában?
Mikor kint voltam Londonban, nagyon bizonytalan voltam. Imádtam a kávézót, ahol dolgoztam, de nem tudtam, hogy mi az én utam, csak azt, hogy nem szeretnék gép mögött ülni.
A fotózásban sokáig nem hittem - önbizalomhiányból. De aztán a végén arra jutottam, hogy tele vagyok gasztrós kapcsolatokkal, kapom a pozitív visszajelzéseket, imádom fotózni az ételeket, úgyhogy meg kell próbálni.
Mikor hazajöttem, egy ismerősöm beajánlott a Ramenkához - eleinte a social médiát is csináltam a fotózás mellett nekik, mert ez egy elég ritka kombináció. Nekem a Ramenka egy iszonyú jó élmény volt - imádtam kiélni a kreativitásomat a leveseiken - olyan színesek, illatosak, gazdagok voltak, hogy egy élmény volt őket fotózni. A Ramenkával párhuzamosan bejött a Karavánis. Később a Socially gasztroügynökség felkérésére elkezdtem fotózni a padthai wokbárnak és a Burritának is.
Sokakat az tart vissza az "önmegvalósítástól" hogy félnek a bizonytalantól, a szabadúszás veszélyeitől. Neked mi erről a véleményed?
Ez bennem is bennem volt, nem szeretem a bizonytalanságot, ezért is vágtam úgy bele, hogy legyen legalább két-három fix ügyfelem, akikről tudom, hogy ott vannak havi szinten. Ez már egy biztos pont.
Van pár ételfotós a városban, akinek a képeibe bele-bele futunk a közösségi médiában, de külső szemlélőként én valahogy úgy látom, hogy a te neveddel lehet a leggyakrabban találkozni. Mit gondolsz, mi az oka, hogy te lettél a kvázi Nr.1 ételfotós Budapesten?
Én nem tudom, hogy más hogyan szerzi az ügyfeleket... Én az elején elhatároztam, hogy ha kell, akkor majd házalok, de hála az égnek erre nem került sor, mert mindig beajánlottak.
Amit a javamra tudok írni, az az, hogy rugalmas vagyok, és imádom az egészet, ezért könnyű pozitívan hozzáállnom.
Nincs bennem az a merevség, ami sok fotósra jellemző, meghallgatom az igényeket, megnézem, hogy van-e kémia - olyan is volt, hogy valamit visszautasítottam, mert nem éreztem a magaménak a feladatot. Nem vállalok el "lufi" helyeket - amiknek esetleg jó a nevük, de nem elég jó az étel, vagy ha mást, többet akarnak mutatni, mint amit tudnak, esetleg nem tálalnak szépen. Nagyon fontos a hozzáállás is - ha nem vagy alázatos, vagy nem rajongsz a termékért, azt az ügyfél is látja, és akkor semmi értelme. Fontos még az is, hogy az a műfaj, amit én szeretek fotózni, amit a magaménak érzek, az a street food, az egyszerűbb, szaftos ételek, gazdag levesek, a szép péktermékek. Ezek elérhetőbbek, mint a fine dining. A fine dining nem az én műfajom, nem is nagyon volt még ilyen ügyfelem - ezekből az elérhetőbb helyekből viszont sok van, és ajánlanak is egymásnak. És persze mint sok ilyen történetben, nálam is fontos, hogy jókor voltam jó helyen.
Hogyan zajlik nálad egy fotózás, hogy dolgozol? Mi mindent viszel magaddal?
A kamerán kívül van három objektívem, jön velem a derítő és egy fehér lap - általában ennyi. Van lámpám is, de csak akkor használom, ha nagyon muszáj, a természetes fényt szeretem. Ez persze nem csak rajtam múlik - ha meg van beszélve egy adott időpont, hiába jártam be előtte a terepet, és állapítottam meg, hogy hol kell fotózni a megfelelő megvilágításhoz, ha közben megváltoznak a fényviszonyok. Ilyenkor muszáj lámpázni. De attól is függ, hogy az adott helyen mire van igény - a Két Szerecsenben, ahol a heti menüt csinálom, és hat képet kell készítenem egy óra alatt, nem kezdhetek el fényt állítgatni. Ez is az egyéni stílusom része - van olyan fotós, aki egy órán keresztól fotóz egy ételt - én meg gyorsabban dolgozom, impulzusból.
Általában fogom az ételt, lerakom, forgatom, nézem, hogy mi az a szög, ahonnan a legelőnyösebb, legétvágygerjesztőbb lesz a fotó.
Nem szoktam előre lebeszélni, hogy mit milyen szögből fotózok - a rugalmasság és a tér nagyon fontos számomra, mert mindig az adott étel és a tálalás az, ami a tökéletes képhez vezet.
Mi volt a legnehezebb munkád?
Egy szakácskönyv, amibe magyaros receptek kerültek. A magyaros receptek miatt. A szaftos, színekben nem túl gazdag magyaros ételek befotózása számomra nagyon nagy kihívás. Ráadásul volt egy komoly brief is a megrendelő részéről - például mindennek extra élesnek kellett lennie...A másik szakácskönyv, a Food Truck sokkal közelebb állt hozzám, a saját, lazább stílusomhoz. A fagyikkal néha meggyűlik a bajom - tavaly a N'ice roll-nak fotóztam, és volt egy fagyi, amit ötször csináltak meg, míg jó lett a kép. Mondjuk nem bántuk.
Hol fotózol a legszívesebben? Van igazai szerelemgyereked?
Minden olyan helyet szeretek, ahol finom az étel. Nem azért, mert kapok belőle, hanem mert akkor tudom, hogy nem átverés a kép, csak még ínycsiklandozóbbá kell tennem. Imádom azokat a helyeket, ahol adnak a tálalásra, mint például a Meat Boutique. A padthai wokbart azért szeretem,mert mindig változatos a projekt, plusz a marketingügynökségtől, a Socially-tól is mindig jelen vannak, és közösen találjuk mit-hogyan kellene megörökíteni. Van, hogy új terméket, például desszertet kell fotózni, de van hogy csak hangulatképekre van szükség.Ráadásul csapatban sokkal viccesebb dolgozni - én legalábbis sokkal jobban szeretem. Ilyenkor általában mood-fotózás van, ami egy kicsit felüdülés is. A Két Szerecsen azért jó, mert minden héten mást fotózok, az Artizán Pékséget pedig azért, mert imádom a kenyereket - olyan szépek, mint egy festmény. Egyébként minden helyemet szeretem - szerintem a kép csak akkor lesz jó, akkor tudom beleadni a szívemet, ha tudom, hogy tényleg finom a modellem.
