Szembemegyek a főszerkesztői elvekkel, amikor ezeket a sorokat elkezdem pötyögni. Hering András, a beköszöntő cikkben azt mondta, hogy itt az ízHUSZÁR-on nem lesz kalóriaszámlálgatás és egyéb marhaságok, de most tegyünk kivételt, mert tudom, hogy ez nagyon is érdekel titeket.
Annyira lelekesek voltatok a hír hallatán, hogy szerintem soha az életben nem lájkoltatok annyian posztot, mint azt amikor megkérdeztem, hogy egyáltalán szeretnétek-e a cukormentes kihívásról olvasni. Kicsit meg is ijedtem, hogy lehet, korábban elhibázott döntés volt édességes könyvet írni, helyette jobb lett volna valami modern diétás, mindenmentes értekezés. Majd legközelebb.
De mi értelme van lemondani a cukorról?
Alapvetően semmi. Legalábbis abban a formában, ahogy mi, ahogy én csináltam. A kihívás ugyanis arról szólt, hogy 30 napig száműztem mindenféle édesítőt az életemből. Azaz nem pusztán a cukrot, de minden hozzáadott szert a stiviától a fruktózon át az aszpartámig. Ez alól egyetlen kivétel volt, az az eset, amikor természtes formájában van jelen a cukor, így egyedül a gyümölcsök és aszalt gyümölcsök maradtak. Tehát nem dietetikai okok vezéreltek, inkább egyfajta emberkísérlet volt ez, amiben arra kerestem a választ, hogy mivel jár egy effajta döntés, illetve, hogy egyáltalán betartható-e a dolog.
A kezdetek
Az első egy-két napban még élvezi az ember, egy szórakoztató játék az egész, legalábbis annak gondolod. Átnézed a hűtőt és a kamrát, kidobálsz, elajándékozol, vagy jól elrejtesz mindent, ami tiltólistás. Az elején jönnek még a reflexek, hogy amikor például a tiramisu krémjét kevertem, automatikusan megkóstoltam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit tettem, amikor a nyelvemtől az agyamig eljutott a jelzés, hogy ez most édes. Mivel ez nem szándékos "félreevés" volt, nem is számoltam csalásnak. Főleg, hogy tényleg csak egy nyalintás volt. Eskü.
Tudod, hogy plusz perceket kell rászánnod a munka utáni, normál esetben rutinból tolt, közértes bevásárlásra, mert bizony meg kell nézni minden egyes címkét. Realizálod, hogy még a sonkát is cukrozzák és csak kicsit keseredsz el, hogy a hűtőpultban egyáltalán nem találsz olyat, amiben ne lenne dextróz vagy glükóz szirup.
De nem bánod, mert azt mondogatod magadnak, hogy végre egészségesen élsz (ami még persze nem igaz, pusztán azért mert lemondasz a cukorról) és keresel valami mást. Szóval kezdetben tényleg móka az egész.
Majdnem a földhöz vertem magam
A gondok valahol az első hét után kezdődtek, amikor a kezdeti lelkesedésem apadni kezdett. Már nem volt vicces, hogy én voltam az a “problémás” vendég, aki megkérdezi, hogy a hamburgerzsemlében van-e cukor, és a pincér hölgy harmadszorra megy vissza a konyhába információt szerezni. Kicsit szarul is éreztem magam miatta. Végül aztán egy “naked burgerrel” jön vissza, ami gyakorlatilag egy saláta hamburgerhússal. Elég elszomorító, na. Vagy például, amikor este, hulla fáradtan hazafelé kigondolom a vacsorát és megállapítom, hogy "tök jó, minden van otthon, még boltba se kell menni!". Aztán amikor nekiállnék, akkor rájövök, hogy ja, az egyik alapanyagban van cukor. Klassz. Na akkor majdnem a földhöz vertem magam. Ezen a ponton jött nálam a kesergés, a hiszti és a letargia, hogy a szabadságom egy részétől fosztottak meg, pontosabban én saját magamat.
Nem lemondás, döntés
Kitartó ember vagyok - bizonyos dolgokban legalábbis - és ezt tényleg végig akartam csinálni, szóval megráztam magam, lekevertem magamnak két képzeletbeli józanító taslit, és új lendületet vettem. Úgy gondoltam, az majd jobb kedvre derít ha végre találok cukormentes sonkát, úgyhogy elindult a vadászat.
A hűtőpult előtt állva, félve mertem csak feltenni a kérdést: melyik az, amelyikben nincsen cukor? Az eladó szemrebbenés nélkül megfordult, kihúzott egy füzetet a fiókból és vadul lapozgatni kezdte. Benne volt az összes címke, rajta minden összetevővel. A lehetőségek száma nagyban megcsappant, de én már attól boldog voltam, hogy egyáltalán van.
Annyira felbátorodtam azen az egészen, meg azon, hogy végre talán csinálok egy normális szendvicset, hogy a következő köröm egy pékségbe vezetett. Újra feltettem az ominózus kérdést és gyakorlatilag ugyanaz történt: füzet elő, címkeolvasás és sehol egy lenéző tekintet, hogy "na itt egy újabb divatdiétás barom". Később aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért kerülhettem el a megbélyegzést, mert jó eséllyel gondolták, hogy ennek egészségügyi - például inzulinrezisztencia - oka van, nem pedig kísérleti. Én pedig nem lepleztem le magam.
Innentől aztán egyre simábban ment minden. Szép lassan kitapasztaltam, mi az, amit lehet, mi az, amit nem. Egyre könnyebb volt nemet mondani, amit aztán már nem is lemondásként kezeltem, hanem döntésnek könyveltem el. Talán ez hozta el a fordulópontot, és utána már könnyen végigcsináltam az egészet.
A tapasztalatok
Az étkezések utáni édességvágyam soha, az utolsó pillanatig sem szűnt meg, pedig azt hittem elmúlik majd. Ugyanúgy jelez az agyam, hogy jó lenne egy krémes, vagy gesztenyepüré lefojtásnak. Pedig sokkal édesebbnek éreztem az ételeket! Például végre értem, amikor azt mondja valaki, hogy a sok répától édes lesz a leves, mert basszus, tényleg! Legtöbbször gyümölccsel csillapítottam az édességvágyamat, ami azt eredményezte, hogy sokkal, de sokkal gyümit ettem, mint alapjáraton.
Végre megszerettem a natúr joghurtot is. Előtte csak a gyümölcsöset voltam képes megenni - és nem azt, amihez gyümölcsöt turmixoltam, hanem azt amihez azt a jó édes gyümölcsszószt adják a gyárban. Volt, hogy korábban is próbálkoztam a natúr joghurttal, de borzasztónak gondoltam. Ez megváltozott, ami szuper.
Csaltam?
A megszokott, napi rutinba nem nehéz beilleszteni a cukormentességet, a baj akkor van, ha máshol eszik az ember. Ott szinte betarthatatlan a dolog, mert a pincér - mint ahogy egyetlen épeszű ember sem -fogja elsőre megérteni, mit jelent az a kérdés, hogy van-e van-e az ételben cukor? Nem azt, hogy az ételt megcukrozták-e, hanem, hogy bármely alapanyagában már eleve nem volt-e cukor. Cukormentes a kolbász a főzeléken? A salátára locsolt balzsamecet - cukros. A levesbe tett halszósz - cukros. Néha ezért inkább struccpolitikát folytattam. Persze nem biztos, hogy volt benne cukor, de inkább nem kérdeztem rá, mindenkinek jobb a békesség.
A konklúzió
Egyáltalán nem vészes a cukormentes lét, sőt könnyebb, mint gondoltam! Nem mondom, hogy egy darabig nem macerás, de bele lehet rázódni. Emellett hoz magával egy egészségesebb életmódot is, na nem feltétlenül a cukormegvonás miatt, hanem mert azt vettem észre, hogy az olyan termékekben, amiben hozzáadott édesítőszer nem volt, abba jó eséllyel más adalékanyagot - például tartósítószert - sem tettek.
A 30. nap
Azt terveztem, hogy amint lejár a határidő, az egekbe repítem a vércukorszintem. Kezdésnek megsütöm ezt a túrótortát, gyertyákat is teszek rá, és megünneplem magam. Aztán ahogy közeledett a vége, úgy éreztem, hogy nem akarok leállni. Ha már eddig kibírtam, akkor nézzük meg, meddig tudom csinálni! Valahol a 40. nap környékén törtem meg, és adtam be a derekam, és tényleg bevásároltam a tortához. Az ordas nagy cukorzabálás viszont elmaradt, mert a sors fintora, hogy a házi túró, amit a sütihez vettem, hamar megadta magát a hőtőben. Már csak akkor vettem észre, hogy állati savanyú, amikor beleharaptam az első, megváltó tortaszeletbe. Ment is az egész a kukába.
