Egy darabig most nem szeretnék pitét látni, az tuti. Olyan volt ez az egész, mintha valami esküvőre készülnék: az egyik pite ki a sütőből, a helyére a másik. Közben keverni kell a krémet, darálni a pisztáciát, megnézni, hogy az előző adag elősütött tészta már kihűlt-e – és ez ment délelőttől hajnalig.
A Restaurant Day alapvetően egy jó móka, vagy legalábbis annak kellene lennie. Nyitsz egy éttermet egy napra, erről értesíted az embereket, aztán várod őket a város valamely pontján, legyen az a saját lakásod vagy a Városliget közepén felállított stand. Jönnek, esznek, elmondják, milyen finom, és mindenki boldog. Aha, ezt a boldogságot az előtte lévő nap nem igazán éreztem, pedig nagyon akartam.
Jó, lehet, én vittem túlzásba a dolgot, de ha már csinálunk valamit, akkor azt csináljuk rendesen, nem? Gondosan kitaláltuk az asztali dekorációt: inspirációs fotókat gyűjtöttünk, feltúrtuk a padlást, végigjártuk a boltokat. Pecsétet csináltattunk, mert milyen menő lenne már, ha a papírpoharakra rányomnánk az ízHUSZÁR logót. Hogy materiálisan is lehessen mit hazavinni, gyártottunk receptkártyákat ésatöbbi.
Hogy milyen desszerttel készüljek, az nem volt kérdés. Tavaly a Gourmet Fesztiválon egy elég durva pitét prezentáltunk Daviddel a Baraka cukrászséfjével. A rétegek a következőek voltak: linzertészta, pisztáciakrém rebarbarával, kardamomos cukrászkrém, eper gyömbérrel és lime-al. Azóta is arra vágytam, de nagyon, és mivel akkor sikere volt, így újra bevetettem. De hogy legyen miből választani, hozzácsaptam még egy sós mogyorókrémes-tonkababos pitét is.
Reggel irány a piac, hogy beszerezzük az alapanyagot, a főzés 11 óra környékén startolt el. Azt reméltem, hogy 6-7 órára nagyjából megleszek. Meglehetősen naívan. Mivel nem volt elég piteformám, ezért az elősütött tésztát ki kellett venni a formából, hogy újat lehessen benne készíteni. Az első adagot, miközben ki akartuk borítani a formából, ügyesen darabokra is törtük. Kuka, brainstorming, és akkor találjunk valami megoldást. Végül Dacota bedobta, hogy mi lenne, ha a forma alját kibélelnénk sütőpapírral, de hagynánk neki négy fület, amivel ki tudjuk majd emelni belőle. Működött. Ezalatt viszont sok időt vesztettünk, és még sehol sem tartottunk.
Az epres pite elég komplikált és többlépcsős feladat, nem lehet ripsz-ropsz összedobni, minden részével melózni kell. Délutánra kész lett a már említett receptkártya és pecsét is, azért el kellett ugrani. Újabb időkiesés. Később eszembe jutott, hogy a limonádéhoz még nem vettem meg minden alapanyagot – mert igen, nekem nem volt elég a két pite, még két limonádét is bevállaltam hozzá –, úgyhogy este hétkor még jött egy gyors vásárlás. Mire visszaértem a pitékhez, addigra már a segítségem is eltűnt. Nem estem pánikba, szereztem újakat. Gyümölcsaprítás, csokiolvasztás, mogyorópirítás, cukrászkrémkészítés. Ez utóbbit duplán meg kellett ismételni, mivel az első adag túl kevésnek bizonyult. Tésztanyújtás, piteformavajazás, egyik pite a sütőből ki, a másik a helyére. Mire az utolsó csokoládés pitével is elkészültünk, hajnali fél egy volt, én meg irdatlanul fáradt lettem. Ezen a ponton már kezdtem kicsit érezni a móka részét. Jó volt ránézni a közel 80 adag elkészült pitére, aminek már tényleg csak egy utolsó simítás, a befejező művelet kellett másnap. Abban viszont nem voltam biztos, hogy reggel egyáltalán időben fel tudok-e kelni, hogy ezt meg is csináljam.
Csodálom, hogy nem pitékkel álmodtam, meg azt is, hogy végül összeszedtem magam, és majdnem időben újra a pitékkel voltam. Pakolás, taxirendelés, és irány a Grund. Felépítettük a standot, feltöltöttük a limonádés üvegeket, és szinte még ki sem raktuk a pitéket, máris ott álltak az asztal előtt a sütire ácsingozó emberek. Ez a része aztán már tényleg kellemes volt, amikor csak szeletelni kellett. Valóban jó érzés az, amikor nem csak virtuálisan, egy blogon keresztül készítesz ételeket, hanem azt valóban meg lehet kóstolni.
Fél egy környékén adtam oda az első szeletet, és alig három óra alatt el is fogyott minden. Szerencsére ízlett is mindenkinek – legalábbis senki nem merte megmondani, hogy nem – , így aztán sikerként könyvelhetem el az akciót.
Köszönöm, hogy jöttetek. Köszönöm, hogy volt értelme végigmelózni az előtte lévő napot. Az meg szinte biztos, hogy találkozunk augusztusban is, a következő Restaurant Day-en!
