Meséltem már itt-ott arról a csoportról, ahová főzni járok két hetente. Fél mondatban csak annyi, hogy minden alkalommal más készíti a saját nemzeti fogásait a többi hat legnagyobb örömére. A magyar, thai és indiai bemutató után most egy indonéz kolléga következett. A magyar konyhát én tartottam, a thait és az indiait ismerem, de be kell vallanom, indonéz ételt nemhogy nem főztem, még nem is kóstoltam! A teljesen szűz terepen tett konyhatúra után nemcsak a fenti szavak kaptak értelmet, de tanultam négy mennyei fogást, no meg rengeteg újdonságot erről a kevésbé ismert távol-keleti konyháról.

Érkezésünkkor mesterünk, Jonatan felsorolta nekünk, hogy mi mindent fogunk készíteni, majd hozzátette, hogy ne aggódjunk, ez egy teljesen átlagos vacsora Indonéziában. Már majdnem rákérdeztem, hogy komolyan nem kell-e hozzá nagyobb ünnep, hogy egy indonéz mama nekiálljon ennek a négy különböző ételnek, aztán rájöttem, hogy nekünk is elég egy szimpla vasárnap ahhoz, hogy bepanírozzunk 1-2 csirkét, meg az összeset zöldséget amit a kertben/piacon találtunk, majd az egy köret nem köret jegyében adjunk mellé sült krumplit meg rizst, esetleg savanyúságot. És akkor még nem említettem a levest meg a sütit - szóval, ha ebből a szemszögből nézem, más nem is olyan sok az a a négy fogás.

Míg nekiálltunk a temérdek alapanyag megpucolásának és összevágásának, sokat megtudtam az országról is. Például azt, hogy több mint 13000 szigetből áll, és a változatos földrajzi viszonyoknak köszönhetően a távol-keleti konyhákban használt alapanyagok közül szinte minden megterem náluk az egyszerű rizstől a kávén át az egzotikus zöldségekig. Nem csak alapanyagban, hódítókban sem szenvedtek soha hiányt: a hollandok, portugálok, indiaiak, kínaiak mind tiszteletüket tették a szigeteken, és mind alakítottak az étkezési szokásokon és technikákon. Ilyen háttérrel nehéz tipikus indonéz konyháról beszélni, de azért vannak közös pontok.

Jonatan szerint az indonéz konyha - akárcsak a többi dél-kelet ázsiai - , a rizsre épül, ami napi háromszor kerül az asztalra. A receptek általában elég időigényesek, a kis adagok főzése pedig ismeretlen fogalom. Nem mintha sokat ennének, egyszerűen mindig készen állnak arra, hogy váratlan vendég érkezik. Ha pedig fölösleg van, gond nélkül eszik reggelire a vacsora maradékát.

Mire idáig eljutottunk, felvágtuk a húst, és elkészítettük a pasztát az Empal goreng-hez, ami egy jávai húsétel - megjegyzem, eddigi konyhai pályafutásom legkülönösebb hússütési technikája volt. A Nasi uduk betawi-t - mint megtudtam, ez a jakartai kókuszos rizs - előkészítő két ember is elkészült, a vízispenót pedig, ami a Kangkunk cah-hoz, a fokhagymás-chilis körethez kellett, akkurátusan levélkékre szedve szintén készen állt.

Az előkészületek eddig a pontig egy kukoricafosztáshoz hasonlítottak: kedélyes csevegés közben mindenki nyugodtan aprított és szeletelt. Innentől azonban átváltottunk a "menő étterem konyhája vacsoraidőben" nevű őrületre, hogy minden nagyjából egyszerre készüljön el. Először a rizst tettük fel főni a kókuszkrémmel és a pandanlevéllel együtt, mert ezek elvannak magukban. Következett a hús legnagyobb lángon való, rázogatós technikával történő hirtelen megpörkölésre, majd magára hagytuk a gázon egy csodálatosan illatozó sűrű szószban, amit szintén mi készítettünk.

A vizispenót chilivel és fokhagymával való összefőzése nem tartott tovább a hagyományos spenót megfonnyasztásánál, egy sima rántottával viszont még soha nem vacakoltam annyit, mint a Telur dadar gulunggal. A japán tamagoyakira emlékeztető tojáskörte ugyanis nem más, mint egy palacsintasütőben irgalmatlan vékonyan kisütött, feltekert, majd csíkokra vágott omlett. Mire az összes tojással elkészültünk, a többi köret is elkészült - szóval megcsinálni meg lehet, csak jól kell időzíteni, és segítséget elfogadni ér. Részemről minden nagyon érdekelt, de semmi nem annyira, mint annak a curryszerű szósznak az íze, amit vagy tizenkét féle alapanyagból állítottunk össze, és amiben a húst puhára főztük.

Így aztán volt nagy meglepetés, mikor fejtágítónk elkezdte kiszedegetni a belőle a húst, és közölte, hogy, ja, ezt nem esszük meg, ebben csak főtt, ezt ki szokták dobni. Mivel akkor már 2 órája vártam erre a szaftra, nem hagyhattam ennyiben - megkérdeztem, nem lehetne-e, hogy esetleg, izé, szóval bármilyen szentségtörően is hangzik, valamivel kitunkoljuk? Mivel 5 ember kezdett el azonnal lehetőségeket sorolni, megnyugodtam, hogy nem csak én vártam erre a szószra olyan nagyon.

A kompozíció amúgy tökéletes volt - szerelem első kóstolásra. Az egyetlen pacát az autentikusságon én magam okoztam - a szemétnek számító szószt ugyanis a mélyhűtőből előszedett és kiolvasztott naan-al együtt azonnal eltüntettük. Nem mertem megkérdezni, mennyire vagyunk cikik, de elképzeltem, hogy reagálnék, ha egy csapat indonéz legelészné a húslevesből kiszedett szétázott petrezselyemcsokrot, vagy tunkolná croissant-al a töltött paprikát. Mindegy, az indonéz srác nem bánta, mi meg megegyeztünk, hogy ez titok marad. Én is csak nektek mondtam el.