Három éve E. barátnőmmel - ugyanazzal, akivel végéighátizsákoztuk Dél-Európát - volt tíz szabad nyári napunk, és kitaláltuk, hogy ezt Andalúziában töltjük. (Ha nektek is van ilyen tervetek, előre szólok, ne augusztusban menjetek, kivéve ha a kifejezetten élvezitek az effektív 50 fokot árnyékban.) Mivel Andalúziát csak egy Gibraltári-szoros választja el Marokkótól, úgy döntöttünk, oda is átnézünk pár napra.
Már itthon tudtuk, hogy pont a Ramadán utolsó napjára érkezünk, aminek mindketten előre örültünk. E. egyszer zsenge ifjúságában végigcsinálta az összes nagy világvallás böjtjét, köztük a Ramadánt is, én meg előre hegyeztem a fényképezőgépemet a böjtöt megtörő vacsora mesés kavalkádját magam elé képzelve. Az csak hab volt a tortán, hogy a már említett kanapékiadós oldal segítségével egy olyan helyi srácnál laktunk, aki az anyukájával és a nagymamájával, két csupaszív, mosolygós, vérbeli főzőgépezettel élt egy fedél alatt.
Már az érkezést követő öt percben beleszerettem a városba, pedig Tangir nem az a kifejezett turistalátványosság porlepte útjaival, büdös buszaival és málló vakolatú házaival, de hozzám azonnal közelebb állt, mint Svédország rendezett házsorai. Mi jó előre bekajáltunk még a hajón, mert nem tudtuk, milyen lesz a délutánunk, mennyire vallásos a szállásadónk, és hiába nem vonatkozott ránk a böjt, úgy voltunk vele, Rómában viselkedj csak úgy mint a rómaiak, arab országban meg ne egyél mások előtt böjt idején.
Így aztán mi kifejezetten nyugodtan vártuk a böjtöt lefújó müezzin megjelenését, a helyiekkel ellentétben, akik a délután folyamán óráról-órára harapósabbak lettek - ami nem is csoda, én sem akarnék vidáman cseverészni uszkve 17 óra éhezés és szomjazás után. Az este közeledtével aztán hazaértünk, és olyan megtiszteltetésben volt részünk, hogy a vendéglátó nőkkel együtt segíthettünk elkészíteni a vacsorát, a harirát, ami egy csicseriborsós-zöldséges húsleves rengeteg zöldfűszerrel, valamint a bastillát. Életemben nem hallottam még erről az ételről, de mikor a vendéglátó mama az egyetlen, közösen beszélt nyelvünkön spanyolul körbeírta, hogy ez egy olyan étel, amiben csirkehús, darált cukros mandula és egy fűszeres omlett van, nem igazán győzött meg.
Mint elmondta, ez az egyik legtipikusabb marokkói ünnepi étel, amelynek nagyon sok elkészítési módja van, eredetileg galambból készült, sok helyen pastillának nevezik, és egyedül nem érdemes nekiállni, mert nagyon sokáig tart, és könnyen ráun az ember a készítésére. Így aztán, mondanom sem kell, örömmel szálltunk be a buliba, daráltuk a mandulát és kevertük a fűszeres omlettet a régimódi konyhában, tikkasztó hőségben.
Ami igazán meglepett, az az volt, hogy a várva-várt leves nem hagyott bennem semmilyen maradandó nyomot, a fűszeres, masszákkal megtöltött, rétestészta-szerű lap - amit ouarkának hívnak - azonban annyira ízlett, hogy a harmadik szelet után komolyan türtőztetni kellett magamat, hogy leálljak vele.A marokkói látogatás még három napig tartott, addig bejártuk az összes piacot (is), és szégyentelenül kóstolgathattam az utcán (is) a helyi fogásokat. Mivel a bastillát nemcsak nagy tortaszerű formában, hanem kis, tenyérnyi, olajban sült verzióban is árulják, én azért napi egyet konzekvensen magamévá tettem.
Ritkán készítem el, mivel – igazat kell adjak a vendéglátó mamának – tényleg nagyon sokáig tart az elkészítése , de azért volt már rá példa egyszer-kétszer, hogy nekiálltam. Ha pedig véletlenül észreveszem, hogy most van vége a Ramadánnak – azért nem tartom számon – , mindig eszembe jut, hogy ja kérem, a bastilláért érdemes 30 napig koplalni!
