Az ázsiai konyhákkal való első találkozásom olyan tíz éves korom körül volt - egy egész nyáron át tartó lakásfelújítás, egy szétrobbantott konyha és két irgalmatlanul elfoglalt szülő egy időben való találkozása azt eredményezte, hogy a budai peremkerület egyetlen kínai büféjének gyakori vendégei lettünk. Ez akkor volt, amikor a kínai büfék éppen hogy csak megjelentek, még nem lehetett minden sarkon hármat találni, és a konkurencia, valamint a lakosság teljes ismerethiánya miatt gyakorlatilag bármilyen szójaszószos húst el lehetett adni kínai néven, ha volt a pulton legalább három kiszáradt, félig üres tavaszi tekercs is. Én mindenesetre imádtam.
Hogy a kis üzlet indító minősége zuhant le az évek alatt, vagy az én ízlésem javult, ma már nem tudom, de néhány év alatt teljesen leszoktam a kínainak titulált kajáról, és pár évvel ezelőttig egyáltalán nem is vágytam az újrakóstolásra. A gasztroforradalomnak köszönhetően azonban egyre több hely nyílt, ami valóban jó konyhát vitt, én pedig egy-két látogatás után teljesen beleszeretettem a thai konyhába.
Első amerikai látogatásaim alkalmával nem hamburgerre vagy mac and cheesre vadásztam, hanem az itt jóval nagyobb számban megtalálható thai konyhák specialitásaira. Egy idő után vettem a bátorságot arra is, hogy otthon megkíséreljek összehozni egy curryt, de hiába a zarándokút a speciális alapanyagokat áruló szentélyekben, az én thai kajáim sajnos soha nem lettek olyanok, mint amilyennek szerettem volna. Így aztán pár próbálkozás után feladtam azzal, hogy a szakácskönyvek valamit kihagynak, vagy ez az a műfaj, amit élőben kell nézni ahhoz, hogy megtanuljuk az elkészítés fortélyait.
Mikor San Franciscoba költöztem, adta még egy esélyt a dolognak, mivel itt, a hatalmas ázsiai közösségnek köszönhetően jóval egyszerűbb beszerezni az alapanyagokat, mint Magyarországon, az interneten talált recept alapján készült pad thai-om azonban egy száraz tésztacsomó lett nyomokban tojással - pont, mint a gyerekkori chow meinek - , úgyhogy a thai konyha titkainak elsajátítását feltettem a bakancslistámra. Majd ha egyszer Krőzus leszek, akkor elmegyek Thaiföldre, és beiratkozom egy főzőtanfolyamra, kész.
Krőzus ugyan nem lettem, sajnos még Thaiföldre sem sikerült eljutnom, találtam viszont tavaly decemberben egy egy estén át tartó thai konyha workshopot, ami szerényebb hozzájárulást kívánt, mint egy bankoki repjegy, úgyhogy beneveztem magam.Életem egyik leghasznosabb befektetése volt - végre olyan vastag, szaftos curryt sikerült elkészítem, amilyenre mindig is vágytam, a pad thaiom egyszerűen mennyei lett, és még egy jópofa vendégváró előételt is csináltunk.
Nem állítom, hogy szakértő lettem, de sokat tanultam az öt óra alatt. Először is, hogy miért lettek a korábbi curryjeim olyan löttyedtek, ízetlenek, vizesek - de erről egyszer már meséltem nektek. Azt is megtudtam, hogy a pad thai hiába tűnik egyszerűnek, nem véletlenül nehéz belőle jót találni még thai éttermekben is. Az előkészület ugyanis időigényes lehet (főleg, ha beleszámoljuk azt az időt, amíg alapanyag után kajtattunk), de maga az elkészítés maximum 5 perc - de inkább kevesebb. A jó minőségű edény és a nagy hőfok elengedhetetlen hozzá, akárcsak a gyorsaság. A pad thai készítésekor úgy járjon a kezünk, mintha gombócot vagy nudlit gyártanánk! Az előételként készített fogás pedig ahhoz a szép hagyományhoz kötődik, hogy a thai emberek szeretik körbeülni az asztalt, és a felszolgált alapanyagokból a maguk ízlése szerint elkészíteni az ételt.
A Miang kham, vagyis valamilyen zöld levél fűszeres pasztával és apróra vágott zöldségekkel, gyümölcsökkel és magokkal töltve - a nyugati étkezésbe emelve tökéletes vendégváró. Igényel ugyan egy kis előkészületet, de mindenki kedvére csavargathatja és töltögetheti hosszú fél órákig, így nekünk bőven van időnk átmelegíteni a következő fogást és a vendégeinkkel foglalkozni. Egyenlőre ennyi. Ha legközelebb is lesz ilyen fejtágító szeánsz, ígérem, elmegyek, és megosztom a tanultakat. Addig is jó pad thai-ozást!
