Nem emlékszem az első hamburgeremre. Sem a csalamádés verzióra, amit a strandon és a piacon árultak, puffancs néven futó zsömlében, sem az amerikaira, amit röviddel a második születésnapom után megnyitott gyorsétterem-láncban lehetett beszerezni. Hiába voltam kicsi, védtelen, tökéletes reklámtábla abban az időben, mikor a kapitalizmus átgyalogolt a határon, az említett termék sokáig nem szerepelt a gyerekkori kívánságlistámon.
De az én generációmból szinte mindenki emlékszik arra a döbbenetes élményre, mikor megkapta az első játékkal ellátott hamburgercsomagot, mikor kibontotta az első zacskó ízesített chipset, és amikor valamelyik gyerekzsúron először tálaltak fel s.k. torta helyett a Vienetta jégkrémdesszertet (tényleg, vajon lehet még olyat kapni?). A sort folytathatnám a Barbie-kal, Polly Pocketekkel, és sütibabákkal, de gondolom, mindenki érti, miről beszélek - és nyilván mindenkinek megvannak a ma már orbitális retróságnak számító akkori kedvencei.
Az enyém nem üdítő, nem fagyi, és nem gyorskaja volt - az én Mekkám egy kék-sárga színekben pompázó svéd üzlet volt, ahová a legtöbb ember bútorért járt. Többek között a nagyanyám is, aki - bár a lakása minden négyzetmétere tele volt zsúfolva antik különlegességekkel - ,valamiért nagyon szeretett programszerűen az Ikeába járni, ahonnan fél napnyi méricskélés és nézelődés után maximum egy műanyag locsolókannával távozott.
Szerencsére ilyenkor mindig magával vitt, és kezdetét vette a reményekkel teli nap. Első - soha be nem teljesült - vágyam a bejárat melletti játszóház volt, ahová maximum a nálam három évvel fiatalabb húgomat tették be. Én sajnos túlkorosnak minősültem, így az ezernyi színes labda között kúszás a soha ki nem próbált extrém sportok kategóriájába került számomra. Második nagy reményem pedig az volt, hogy a nagyi nem fogja sokáig futni a megszokott "van otthon ebéd, minek neked az a vacak" köröket, és miután kiméricskélte magát az otthonához egyáltalán nem illő, lapra szerelhető bútorok között, végre enged a nyomásnak, és kapok egy tányér húsgolyót.
Nagyanyám, aki kétévente járt unokázni Amerikába, így már a gyorsételek megjelenése előtt tisztában volt a junk food fogalmával, igen nehezen adta meg magát minden egyes olyan jellegű támadásnak, amelynek a végén chips, hamburger, vagy nagyüzemben előállított húsgolyó volt. De azért mindig én győztem, és tudtam, hogy ha elég keményen küzdök, az igazság velem lesz (Steve Jobs és Bill Gates beszédei előtt így trenírozták a gyereket a kapitalizmusra). És akkor, végre, megkaptam a jutalmamat, a 10 darab tökéletesen sima húsgolyót a halványbarna, meghatározhatatlan szósszal, a gejl édes áfonyalekvárral és a kötelező sült krumplival - na az maga volt a mennyország.
Nagyanyám azonnal levette az őt illető adót, és megevett kettőt a húsgolyókból (évekkel később jutott eszembe, lehet, hogy ő is ezért járt az IKEA-ba), de még mindig maradt elég. Évek teltek el, és útközben hiába jöttem rá, hogy ez a tányér kaja nem éppen fesztiválgyőztes, akkor sem tudtam megunni. Hiába próbálkoztam többször is otthon előállítani, soha nem jött össze az a simaság, és az a szósz krémes, meghatározhatatlan összetevők alkotta íze.
A kísérletezést akkor adtam fel, mikor Svédországban felnőtt cimborám fél órás előadást tartott nekem a helyi konyháról, és arra a kérdésre, hogy a kötbullar hogy készül, a "Ja, azt az Ikeában vesszük" választ adta. Aztán tavaly télen, az egyik antikvárium-túrám alatt kezembe akadt egy Ikea szakácskönyv, és benne volt a recept! Nem sajnáltam érte azt a pár dollárt, bár nem igazán bíztam az eredményben, hiszen tisztában voltam vele, hogy a nagyüzemi környezetben előállított cuccot - kimondani is szörnyű - az otthoni úgysem érheti fel.
De majdnem! Ha nem tudom, hogy én csináltam, valószínűleg bekajálom, hogy a boltban megvásárolható nejlonzacsiból van, és soha nem gondoltam volna, hogy az ördög ennyire a részletekben rejlik, még akkor is, ha házilag készítünk junk food-ot. Hogy az eredmény mennyire tökéletes, rátok bízom. Mindenképpen érdemes elkészíteni, akkor is, ha a nyolcvanas évek gyermekei vagytok, és akkor is, ha nem.
Ezt olvastad az ízHUSZÁR magazinon?
A világ legjobb étterme Angliában van? - A TripAdvisor felhasználói szerint igen
