Aki rendszeresen csinálja, az tudja, hogy a lekvárkészítés nem nagy ördöngösség. Igényel ugyan némi előkészületet, mert még a mai, pektinekkel megkönnyített, fólia alatt nevelt, szezon előtt kapható gyümölcsökkel teli világban sem úgy megy, hogy délután háromkor, egy órával a munka vége előtt kitaláljuk, hogy ma akkor lekvárt fogunk befőzni. Először is, a lekvárt nem lehet becsapni, és hiába az előbb említett szezon előtti kínálat, jó lekvár csak friss, zamatos, hibátlan gyümölcsből lesz. Ami azt jelenti, hogy jó időben, jó piacon kell lenni. A másik az, hogy húsz deka gyümölcsből viszonylag ritkán állunk neki befőzni - legalábbis én nem - a nagyobb mennyiség pedig gyakran húzós anyagilag.

Így aztán, ha lekvárt akarok készíteni, általában egy héttel előtte ki-ki nézek a piacra, mustrálgatni az árakat és a gyümölcsöt, hogy mikor lesz alkalmas lekvárrá alakulni a konyhámban. Persze Murphy nem hagy cserben, a legszebb gyümölcsöt a legjobb áron mindig olyankor találom, amikor teljesen ki van zárva, hogy a következő pár napban lekvárfőzés legyen porondon. Emiatt aztán vagy eprem lesz a kamrában, vagy sárgabarackom vagy szilvám, az összes együtt még soha nem jött össze.

Ja, és azt is el kell meséljem a blog vallomásos jellege miatt, hogy két évvel ezelőtt olyan trauma ért lekvár-ügyileg, hogy majdnem betett a befőző karrieremnek. Ifjú titán újságíró koromban, még ÍzHuszár, Nora Palmer, Gréti, Coook és a többiek érkezése előtt volt egy időszak, mikor a kedvenc gasztromagazinotok főhadiszállása nem bővelkedett a főzést, mint mindennapos tevékenységet kedvelő emberekben. Engem ez kicsit sem zavart, örültem, hogy a piskótasütő tudományom hozzásegített a diploma utáni első munkahelyemhez, és az elméleti főzést csak egyszer-egyszer tarkította valamilyen hivatalos, főnöki utasításra történő irodai főzőcskézés.

Egészen addig a napig. Addig a szép, meleg, júniusi napig, amíg friss diplomás énem - aki éppen csak szokta a tudatot, hogy nem, itt most nem lesz nyári szünet, az íróasztaltól nézed majd a kint tomboló kánikulát, ez egy munkahely, nem az iskola - az egyik heti megbeszélést követően komoly feladatot kapott. Nem emlékszem, hogy melyik, a főzéshez nem, de a számokhoz annál inkább értő kolléga dobta be az ötletet, mi szerint az üzleti partnereinket meg kéne lepni valamilyen kedves, nyáridéző meglepetéssel. Mondjuk lekvárral. Eperlekvárral. Természetesen házi készítésűvel, mert az úgy sikkes.

Boldogan bólogattam, persze, én szívesen meg is csinálom, hát kinek ne lenne kedve munkaidőben felkelni a számítógéptől, elmenni a csarnokba, epret válogatni, aztán meg jófajta házi lekvárt készíteni belőle? Csak közben elfelejtettem, hogy a főzéshez esetleg értek, a számokhoz viszont nem, valamint fogalmam sincs a partnereink számáról, és csak akkor tudatosult bennem, hogy mit vállaltam, mikor az egyik kolléganő elém tette a bűvös listát, amelyen 250-nél jóval több név szerepelt.

Nem nagyon volt más választásom, irány a Nagycsarnok, a legszebb eper - mindjárt vagy 70 kiló - egy láncban adogatós cipekedés, és négy irgalmatlan hosszú nap az akkori iroda sötét kis konyhájában. A csapat mentségére legyen mondva, mindenki kijött időnként egy kis epret pucolni, kavargatni, üvegbe tölteni vagy éppen takarítani, és a végén nem kellett beszállnom a címkézésbe és dekorálásba sem. Mikor eljött a hétvége, és ott tébláboltam 300 üveg eperlekvár között, az jutott szembe, lehet, Csernus doki segítsége kell majd ahhoz, hogy én még egyszer nekiálljak eperlekvárt főzni. Aztán túllendültem a traumán, itt van rá a bizonyíték, az idei első eprem: szirupos, darabos, édes és isteni. És még Csernus segítsége sem kellett hozzá!