Több helyen említettem már, hogy mennyire a pesto rabja vagyok. Nem csak az íze miatt, hanem mert a pofonegyszerű olasz szószt gyakorlatilag bármilyen zöldség-mag-olaj keverékéből elkészíthetjük nettó tíz perc alatt, és nagyon sokféle módon fel lehet használni. Mivel hűtőben, jól lezárva a házi pesto elvan két hétig is, ha nincs időm főzni, 10 perc alatt van vacsorám anélkül, hogy a bolti szósz vagy a telefon után kéne nyúlni.
A napokban nyaralás miatti hűtőkipakolást tartottam - mit kell a héten megfőzni, mit lehet fagyasztani vagy tartósítani, így a két darab kaliforniai paprikám a sütőben végezte - mivel nem volt semmi ajvárhoz vagy zakuszkához, így természetesen pesto lett belőlük. Hogy fogok én ennek örülni, ha hulla fáradtan hazaérünk a pihenésből! Ahogy a sütőben szépen letakart perzselődésnek indult paprika illatát megéreztem, persze azonnal eszembe jutott Erdély - mert ha paprikát vagy padlizsánt sütök, sőt, még a zakuszka neve is felmerül, azonnal eszembe jut egy konkrét élmény öt évvel ezelőttről.
D. barátommal az egyetemről a nyár elején elhatároztuk, hogy teszünk egy kisebb Erdély-túrát. Mivel mindketten kellően le voltunk égve - bölcsész-életérzés - , meg amúgy is a kaland volt a lényeg, úgy döntöttünk, hogy a legolcsóbb busszal kimegyünk Kolozsvárig. Neki tíz napon belül a Csíki-havasokban kellett lennie gyűjteni (mert a néprajzosoknak néha azt is kell), ezért úgy döntöttünk, 10 nap alatt eljutunk odáig valahogy. Leginkább stoppal, mivel ott ez egy teljesen bevett közlekedési módszer. Ismerősök voltak mindenfele, meg különben is, Erdélyben a rengeteg jó között ez az egyik tutiság, hogy bármelyik falu szélén el lehet aludni, anélkül, hogy rendőrt hívnának rád.
Amúgy jó eséllyel rád fog találni egy helyi lakos, és ha az ágyát nem is feltétlenül, a szénapadlást biztosan felajánlja. Aki pedig még soha nem ébredt széna között úgy, hogy alatta a bocik kolompolással jelzik a reggelt, az valami nagyon jóból maradt ki.
Szóval, miután aludtunk a ceaucescui időkre emlékeztető panelban a Szilágyságban, hatszáz éves ház tornácán Segesváron, utaztunk tuning merciben, rozsdás Daciában és Ifa anyósülésen ketten szorongva, egy kora reggelen Marosvásárhely mellett kiálltunk az útkereszteződésbe. A cél a Bözödi-tó volt, majd a Medve-tó, estére pedig el akartunk jutni a Nyárád-mente egyik kis falujába, lévén, egy nagyon jó barátom még a gimiből ott töltötte nyarai nagy részét a családjával - a szállás tehát adott volt.
Fuvart hamar kaptunk, a terv az volt, hogy megnézzük a falut és továbbállunk Szováta felé. Hogy a sofőrünk román hazafi volt-e, akinek nem tetszett a gondolat, hogy meg akarjuk nézni az elárasztott falut, vagy egyszerűen csak nem értette a pár szavas román szókincsünkkel elgagyogott instrukciókat, nem tudom, de nagyon nem ott tett ki minket az autóból, ahol mi szerettük volna. Nem volt egy hatalmas táv, összesen vagy három-négy kilométer, de azt oda-vissza meg kellett tenni, a két heti cuccal a hátunkon. Mire körbejártuk a tavat az időközben harminc fokra melegedett délelőttön, nekem szénné égett a vállam, a derekamat pedig hólyagosra törte a hátizsák.
Ezen a ponton még nem zavart annyira, de mikor délután Szovátán becsobbantunk a Medve-tóba, ami felfrissülésre ugyan nem alkalmas, sótartalma viszont irritálja a frissen sérült bőrt, na akkor mondtam egy ötperces cifrát. Amikor öt óra körül ismét kiálltunk az út szélére stoppolni, már alig vártam, hogy odaérjünk a Nyárádhoz, és végre kifújhassam magamat.
Arra azonban nem számítottam, hogy a régen látott jóbarát házának kertjében aznap összrokonsági csúcstalálkozó van, a meeting oka pedig a vinete és zakuszka olimpia, ahol a versenyzők nem szerinti csoportokra osztva dolgoznak. A padlizsánhegy az udvarban a derekamig ért, és a kápia is kitett jó pár ládát. A választól enyhén tartva persze megkérdeztük, segíthetünk-e, így én a női, míg útitársam a férfi csoportba került. Ő járt jobban, mert neki csak disznóperzselővel kellett a padlizsánt és a paprikát előkészíteni, én beültem az asszonyok közé, ahol a feladat a megperzselt zöldségek héjának lehúzgálása volt. Kesztyű nélkül. Négy órán keresztül.
A kalákázást amúgy szeretem, a zakuszkát és padlizsánt imádom, úgyhogy még így is egész jó volt a bulit, leszámítva, hogy össze akartam esni az éhségtől, és mindenem sajgott az aznapi túrától. Aztán minden megoldódott, kaptunk vacsorát - isteni házi kenyeret házi lekvárokkal - , a hideg zuhany meg jót tett a régi hólyagoknak a hátamon, és az újaknak a kezemen. Az effektív krémkészítésről sajnos lemaradtunk, mert másnap hajnalban továbbálltunk a Gyimesek felé. De azóta, ha paprikát vagy padlizsánt sütök, az illata mindig eszembe juttatja, hogy kalákában főzni még hólyagos háttal és égett vállal is jó móka.
