Tudom, hogy az eredeti szövegben Nyugat-Európa van, de én hátizsákkal a déli országokban barangoltam éppen tíz évvel ezelőtt. A dolog úgy indult, hogy egy hideg, ködös novemberi reggelen, mikor nem csak nekünk nem volt kedvünk az iskolában ülni, de hippilelkű angol tanárnőnknek sem, óratartás helyett inkább elmesélte, hogyan járta be Európát tizenéves korában egy olcsó vonatjegy segítségével. E. barátnőmmel még aznap, tanítás után elmentünk a MÁV központi irodájába (ami a mai, gugli uralta világban egyenesen nevetségesnek tűnik), és megtudakoltuk, létezik-e még ez a csodás vonatjegy.
Létezett. Ha valaki letett az asztalra ötvenezer forintot - ami 2004-ben, csóró gimnazistáknak hatalmas összeg volt - , akkor harminc egész napig szabadon közlekedhetett az általa kiválasztott három, egymással határos ország leglassabb, legbüdösebb személyvonatain.
A szervezés nyolc hónapba tellett - ennyi kellett hozzá, hogy találjunk még három bátor barátot, aki velünk tart a nagy kalandra, hogy meggyőzzük a szülőket, hogy elengedjék a tizenhét éves csemetéiket egy ilyen túrára, és hogy összeszedjük rá az összeget. Hónapokon át ment minden zsebpénz a túradobozba, és még így is csak annyit sikerült spórolnunk, hogy a vonatjegy kicsengetése után maradt kb. ötvenezer forintunk fejenként, amivel nekivághattunk a harminc napig tartó olasz-görög-török túrának.
Azt már az elején tudtuk, hogy szállásra nem lesz pénzünk, így szó szerint csöveztünk egy hónapig - aludtunk vonaton, tengerparton, utcán, egyszer pedig egy athéni metróállomáson, a mosakodást pedig benzinkutakon és vonatmosdókban bonyolítottuk - , de ezt egy kicsit sem bántuk, mert mindent megért az érzés, hogy van egy hátizsákunk, egy térképünk meg egy vonatjegyünk. Ugyan, kit érdekelt, hogy hol ér minket az este!
Ennünk viszont sajnos kellett - még szerencse, hogy a rekordokat döntögető, ötven fokos hőségben csak gyümölcsöt meg sört kívántunk. Az első pár napban nagyon ügyesek voltunk: csak a múzeumi belépők csökkentették az induló összeget, az otthonról hozott rettenetes májkrémkonzerveknek és instant leveseknek köszönhetően alig költöttünk valamit.
Mire Görögországba értünk, elfogyott a hazai, de találtunk olcsó töltike konzervet, azt ettünk rogyásig görögdinnyével, és a kis tengerparti partszakasz, ahol tábort vertünk, titkos tűzrakásra is alkalmas volt, így néha főztünk is egy kis tésztát valami olcsó szósszal, valamint naponta beküldtünk az egyik srácot a faluba friss pékáruért.
Igaz ugyan, hogy nem voltam még igazán gasztromán, annyit azért megjegyeztem matróz múltú apám tanításaiból, hogy a helyi ízek próbája pont annyira hozzátartozik egy kultúra megismeréséhez, mint a híres épületek látogatása - így aztán két-három naponta, ha bementünk a városba, és bemerészkedtünk egy-egy olcsóbb étterembe, mindig megpróbáltam a lehető legtöbb helyi ételt megkóstolni. És mivel az igények magas, és a lehetőségek alacsony mutatója az étlapon egyenesen a mezékre mutatott, én általában előétellel nyitottam és zártam a vacsorát.
Nem mondom, hogy nem ettem volna egy jó muszakát, de számomra kiejthetetlen nevű és ismeretlen kencék között mindig találtam olyat, aminek a nevét érdemes volt feljegyezni a túra fontosabb részleteit tartalmazó kis noteszomba. Akkor még nem tudtam, hogy pár éven belül minden információhoz egy perc alatt lehet majd hozzájutni, csak úgy felvéstem a kilométereket, kiadásokat, érdekességeket tartalmazó kis füzetembe ezeknek a csodás, selymes krémeknek és falatkáknak a nevét. És milyen jól tettem! Majd' öt évvel később, egy takarítás alkalmával találtam meg a két kedvencem nevét a tépett füzetben, a receptjüket pedig pillanatok alatt a neten. A maradékfelhasználó skordalia és a füstös ízű, csípős tyrokafteri azóta is gyakori vendég, ha barátokat várok beszélgetésre, borozgatásra, vagy ha nagyon gyorsan akarok isteni vacsorát készíteni. És bár azóta nem jártam Görögországban, ha újra mennék, biztos megint a mezékkel kezdeném. Akkor is, ha ma már ki tudnám fizetni a főételt.
