Van az a süti, ami generációról generációra öröklődik. A dédi pogácsája, anyukám zserbója, a férjem nagynénje ángyának a kosárkája. Biztos receptjük van, senki nem kérdőjelezi meg a készítésüket, és bérelt helyük van az ünnepeken és családi összejöveteleken is. Meg vannak azok a sütemények, amik csak úgy beszivárognak a köztudatba, és hirtelen mindenki meg akarja őket kóstolni. Na meg mindenki el akarja készíteni. Lássuk, anno milyen desszertek tartották izgalomban az édesszájú közönséget!
A századforduló környékén a legcsodálatosabb édességek a nagy mesterek konyháiról származtak. A Dobos-torta a maga szimpla vajas krémjével és letisztult, egyszerű formájával igazi "dizájner-darabnak" számított, szöges ellentétben állt a habbal körbe-körbe díszített, főzött krémmel megtöltött emeletes tortakülönlegességekkel. A kor másik nagy desszertelosztója a Kugler, későbbi néven Gerbeaud cukrászda lett. Az akkor még kugler névre hallgató mignon, Gerbeaud konyakos meggye és macskanyelve ha nem is kifejezetten otthoni környezetben való készítésre lettek tervezve, de mindenképpen korának sztárdesszertjei voltak. A Gerbeaud párizsikrémes tortái és desszertkrémei azonban széles körben elterjedtek - egy-egy elegánsabb szalonban, nevesebb estélyen gyakorta szolgálták fel őket.
A nagy háború és a világválság aztán átírta a szokásokat - a lakosság nagy részének az élelembeszerzés is probléma volt, nemhogy a cukrászda. A húszas-harmincas években egy átlagos polgárcsaládban a gyerekek csak ünnepkor kaphattak egy-egy szelet csokoládét, a legtöbbnek csak álom maradt a cukrászdai sütemény és a boldog békeidőket idéző desszertcsodák. A nyugodt kávéházak helyét sok helyen - a korszak polgárainak legnagyobb megrökönyödésére - a nyugati stílusú lokálok vették át. Csendes keringő helyett dzsessz, édes sütemények helyett pedig a mérgező amerikai pancs, a koktél lett a divat. A kávéházak és cukrászdák helyét átvevő bárok közönsége a régi nyugodt polgárság helyett a fiatal, egyedülálló városi értelmiség lett.
A háború után azonban mindkettő azonos sorsra jutott - az új idők szelleme nem kedvezett sem a polgári romantikának, sem az imperialista bűnbarlangoknak. A kávéházak kínálata a tizedére csökkent, akárcsak azoknak a száma, akik odajártak. El kellett telnie jó 15 évnek, hogy a cukrászdázás ne számítson polgári csökevénynek, és a gazdaság is stabilizálódjon annyira, hogy a kínálat túlmutasson a pogácsán.
A korszaknak innentől megvoltak a maguk sztárjai - ide tartoznak a mai napig sokakban nosztalgiát ébresztő desszertek, mint például az utasellátó ostya vagy a piramis szelet, de ekkor élte reneszánszát az orosz krémtorta, a gesztenyepüré, és mint viszonylag olcsó sütemény, a krémes is. A nyolcvanas évek végén volt egy pár éves mozgalom - aki élt és mozgott, bögrés süteményt sütött. Cukrászdában ugyan nem volt, de a tejfölös pohárban kimért mákos, diós, gyümölcsös bögrések minden házi összejövetelen halomban álltak.
Utána minden olyan gyorsan történt - mire megtanultunk muffint sütni, jött a cupcake, majd a pár éves macaronláz - a cukrászdai kínálat mellett ezt sokan otthon is elkészítették. Most épp a sütinyalóka dívik, de én már várom az első cronutrecepteket itt az oldalon.