Akinek még nincs gyereke, az el sem tudja képzelni, milyen lesz majd a picivel az élet: a napirend, az időbeosztás, a mindennapi rutin. Ezek persze nem a baba születésének első napján, de nem is a tizediken alakulnak ki, hanem szépen lassan, ahogy összeszokik a család, és változik is folyamatosan, ahogy nő(nek) a gyerek(ek).

Mielőtt a lányom megszületett volna, utáltam takarítani. Napokig kellett noszogatni magam, hogy porszívózzak már fel, vasaljam ki a felgyülemlett ruhákat, esetleg port töröljek, ablakot pucoljak (bár ez utóbbiakhoz hetek is kellettek, mire rávettem magam). Mondanom sem kell, a gyerekek érkezésével minden megváltozott. A rendetlenség és a kosz sokkal gyorsabb tempóban termelődött, miközben a rendrakásra és takarításra szánható időm ezzel fordítottan arányosan drámaian lecsökkent. Idővel rájöttem, hogy ha túl akarjuk élni ezt az időszakot, és a továbbiakban sem lesz lehetőségem háromnaponta egy egész délutánt a takarításra fordítani, akkor más módszerekhez kell folyamodnom.

Ez azt jelenti, hogy az ember attól pillanattól, hogy felébred, egészen addig a percig, míg le nem fekszik, folyamatosan csinál valamit amellett, amit éppen csinál. A saját kávéja főzése közben melegíti a tejet a kakaóhoz. A gyerekruhák kikészítése közben beveti az ágyakat. Legózás közben elpakolja az építőkockát. Barbizás közben elpakolja a legót. Mosogatás közben párolja a rizst. Tízóraiztatás közben zöldséget pucol. Mesemondás közben tereget. Fürdetés közben válogatja a szennyes ruhát. Jut azért idő az olyan tevékenységekre is, amik kizárólag a gyerekekről szólnak. A játszóterezés, esti mesélés, altatás előtti sutyorgás például ilyen tevékenység. Viszont ha a nap nagy részét a gyereknevelés mellett nem folyamatos pakolászásra, takarítgatásra szánnánk, biztos, hogy ránk dőlne a ház.

A teregetés nagyon jó eszköz a közös munkához, a kicsi adogatja a vizes ruhákat, esetleg elsorolja, hogy melyik kié, vagy mi milyen színű. Persze időnként, mielőtt a ruhaszárítóra kerülne, egy-egy vizes bugyival feltörli a padlót, esetleg berejti a szekrény alá, hogy hetekkel később találjunk csak rá. Az ilyen fiaskókra mindig kell számítani, ha igénybe vesszük a gyerekek lelkes segítségét. A lányomat még 4 évesen is lázba tudja hozni, ha megkérem, hogy segítsen összepárosítani a zoknikat, vagy az ő saját ruháit elhajtogatni. Mindig nagyon büszke a hajtogatási technikájára és az elképesztő párkereső tehetségére. A fiam inkább az eszközhasználatra esküszik, bár az ő mozgása még, lévén hogy egy éves, némiképp koordinálatlan. Imád söpörni például, de mindig ott kell lenni a nyomában, mert a partvis végével magától biztosan lekotorná az asztalról a terítéket. Mindketten nagyon szeretik, ha porszívózunk, ilyenkor szépen sorban felülnek a zajos gépezetre és kurjongatnak, mert úgysem hallani belőlük semmit. Minden házimunkába be lehet vonni a gyerkőcöket, de arra készüljünk fel, hogy minden sokkal-sokkal-sokkal tovább fog tartani együtt.

Ez pedig a nagy esti rendrakás a saját szobájukban. Arra már régen rájöttem, hogy a „Gyerekek, légyszíves pakoljatok össze a szobátokban!” mondat épp annyira hatásos, mintha kiszeramérául kiabálnám ugyanezt. Semennyire. Mégis, muszáj rávenni őket valahogy arra, hogy időt töltsenek a saját rendetlenségükkel, különben a kupigyártás tét nélkülivé válik. Ezért én többnyire beülök ilyenkor a rendetlenség közepére, és mint egy rabszolgahajcsár utasítgatom őket, hogy mit hova tegyenek. Ez persze legalább háromszor annyi idő, mintha én magam a helyére dobálnám a játékokat, de az elvek azok elvek. A hétnek legalább öt napján.