Van, aki alig várja, hogy eljusson rá, mások a közelébe se mennének, van, aki pedig minden évben részt vesz rajta. Lehetne akár egy fesztivál is, de mi most konkrétan a disznótorra gondoltunk!
{ GALÉRIA = title:Diszn%C3%B3v%C3%A1g%C3%A1s%20l%C3%A9p%C3%A9sr%C5%91l-l%C3%A9p%C3%A9sre, 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,12,11,13,14,15,16,17,18,19,20,21,22 }
A sertés a magyar konyha egyik oszlopos tagja, a csirke mellett ebből fogyasztjuk a legtöbbet. Nem volt ez mindig így, de a 150 éves török uralom alatt, mikor a hódítók minden élelemtől megszabadítottak minket, sokszor egész falvakat mentett meg egy-egy kósza coca, akit a vallásos törökök hagytak békésen turkálni. Később pedig, mikor kicsit jobb lett a helyzet, egy-egy családnak szinte az egész éves húsmennyiségét fedezte a féltő gonddal nevelgetett malac, hogy aztán a decembertől februárig tartó időszakban szinte szakrálisnak nevezhető rituáléval leszúrják, majd feldolgozzák. A disznó – és ez most nem vicc – akkora becsben volt tartva, hogy tort ültek felette, akárcsak egy igazi családtag halála esetén. Nem véletlenül hívják disznótornak azt a jeles eseményt, amelyen volt szerencsém részt venni.
Erre rá kell készülni!
Disznót nem vágunk csak úgy, hirtelen felindulásból, ez világos. Méricskéljük, mázsáljuk, mérlegeljük az időjárást, kérdezgetjük a rokonokat, szomszédokat, ki, mikor ér rá, tárgyalunk a böllérrel, szerzünk pálinkát, ha a mienk nem volna elég. Ha együtt az összlétszám, akkor indulhat a buli – lehetőleg már a véres kalandot megelőző este. A buli persze nem a magam fajta asszonynépre vonatkozott – persze mi is ihattunk egy kupica jófajta pálinkát az ólban szendergő, mit sem sejtő malacra, de vacsora után azonnal hasznossá kellett magunkat tenni, és megpucolni több kiló fokhagymát és vöröshagymát, hogy másnap ezzel már ne kelljen vacakolni. Este tízkor aztán mindenki nyugovóra tért, hiszen másnap a hajnalnál is korábban kellett kelni.
Kegyetlen hajnal
Annak azért nagyon tudtam örülni, hogy a malac nem a háznál volt – egyrészt ez egy fél óra pluszalvást jelentett, ami nem elhanyagolható tényező, másrészt hiába vágytam egy igazi autentikus disznóvágásra, ahol dráma van és vér folyik, a lelkemnek és az étvágyamnak is jót tett, hogy nem kellett végighallgatnom a malac visítását (nincs az a párnamennyiség, amit, ha a fülünkre gyömöszölünk, megszűnik a hang, ezt tapasztalatból tudom). De mire mi, „lyányok", előmásztunk a meleg házból, négy réteg zokniban, hat pulcsival, gumicsizmában, a malacot már egy lángszórószerű célszerszámmal perzselték. Nekem amúgy kifejezetten jólesett a meleg, mert a mínusz két fok hagyján, de a szél, amit hozzá kaptunk, túl sok volt a jóból. Még a rutinos disznóvágó társak is azt mondták, ez már csak akkor lehetne rosszabb, ha az eső is esne. Mikor a perzselésen is túlestünk, jött a pucolás – meleg víz, gyökérkefe, és indulhatott a tisztára mosás, természetesen csak a munkaindító pálinka után. Az első malac (kettőt vágtunk) szétkapásáról pont lemaradtam, önzetlenül elvállaltam a konyhában a forralt bor főzését, majd beszálltam a reggeli készítésébe is – nincs is jobb reggel hétkor a friss, fokhagymás májnál, puha belű, fehér kenyérrel. No, meg egy kis kupica pálinkával.
További disznótoros recepteket itt találsz >>
Nyolcvan méter bél
Mondjuk, ha láttam volna, ahogyan a ketté vágott malacból kicsusszan a gőzölgő máj, lehet, hogy nem ettem volna belőle. Háromszor. Utána felgyorsultak az események – a böllér egy Tarantino-film fő gonoszát megszégyenítő gyorsasággal kapta szét a jószágokat, hiszen igazán jó kolbászt csak friss húsból lehet készíteni. Utána a belsőségek mentek az abalébe, a lapocka egy jó adag zsírral összedarálva, paprikázva, fokhagymázva, fűszerezve hozzánk került a nyári konyhába – egy kedves, kis vaskályha jóvoltából ott legalább 17 fok volt. Szél nélkül. A bélpucolástól szerencsére megkíméltek minket, „csak" tölteni kellett. Az idézőjel azért, mert ez egy nagyon komplex folyamat. Egyvalaki tekeri a hurkatöltőt egyenletes tempóban, mert ha túl gyors, akkor szakad a bél, ha meg túl lassú, levegős lesz a kolbász. Egy másik önként jelentkező tartja a belet, koordinálja, hogy ne legyen se túl, se alul töltés. Egy harmadik pedig, egy Singer-varrógépet megszégyenítő sebességgel böködi a hurkát, nehogy később pukkanjon ki. Mivel volt vagy nyolcvan méter belünk, közben jót lehetett pletykálni, nevetgélni..., na, meg filozofálni. Mert vessetek rám követ, de nekem a huszadik méternél jutott először eszembe, hogy vajon kié volt az ötlet, legelőször egy állatot megölni, majd a beléből kinyomkodni a bélsarat, átmosni, a halott állatot darabokban ugyanebbe visszatölteni, végül jóízűen elfogyasztani. Mert azért elsőre ez így elég brutálisan hangzik, ismerjük el.
Minden jó, ha a vége jó
Mire kész lettünk a kolbásszal, a frissen sült pecsenye is megérkezett a konyha irányából, úgyhogy tartottunk egy kis szünetet. Kiderült, hogy amíg mi a kolbász születésén merengtünk, a férfinép teljesen szétszedte a malacot, kiolvasztotta a zsírt, sőt az abalében is jól állnak a dolgok, úgyhogy lassan neki is állhatunk a másik negyven méternek, mert most jön a hurkatöltés. Azért az nem ment olyan gyorsan, először jól át kellett darálni a belsőségeket és a fejhúst, majd fűszerezni, meg elkeverni a főtt rizzsel, aztán amikor már mindenki végigkóstolta, megszületett a közös döntés: „Jó lesz má'". A hurkatöltő újabb támadásba lendült, ezúttal csak jó másfél órára. Mondjuk, a végére már kicsit hisztisek lettünk, sok ez egy városi lánynak, na! Utána már csak az újraabálás jött, de az nem tartott tovább fél óránál. Nem bántuk. De természetesen nem panaszkodni akarok – a disznóvágás remek mulatság (mármint nekünk, nem a malacnak). A közös munka, közös pálinkázás, közös cidrizés, a végén pedig közös vacsora fáradtan, piszkosan, füstszagúan, mindenképpen összehoz, akár családdal, szűkebb vagy tágabb rokonsággal, akár barátokkal állunk neki. Szóval, ha lehetőségünk van rá, ki ne hagyjuk!
