Legyen az egy pilaf kardamommmal és sáfránnyal, egy krémes rizottó vagy csak egy maréknyi fehér főtt rizs, a rizs mindig emlékeztet engem a világ konyháinak sokszínűségére. Gyakorlatilag nincs olyan kultúra ma a földön, aminek gasztronómiájában ne foglalna el előkelő helyet ez a gabona, melynek számos fajtája létezik, és amely olcsó, és viszonylag könnyen hozzáférhető mindenki számára.
A már említett pilaf, vagy pilau, pilav polou, plov, ki hogy ismeri, a Balkán és a Közel-Kelet sajátja. Illatos lében, hússal, zöldségekkel, magokkal, fűszerekkel főtt rizs. A magyarok rizses húsa is valami hasonló - ez talán bizonyíték lehet a közös gyökérre. A Távol-Kelet alapeledele, a legfőbb kínai köret, a japánok sushijának cukorral és rizsecettel főzött kerek szemű rizse kvázi csomagolóanyag, a thaiok kókusztejben főtt ragacsos rizse a klasszikus tejberizs keleti változata. És mind rizs. Latin Amerikában is köret, Indiában szintén alapeledel, Afrika sok államában ott a jollof, Észak-Amerikában akár levesbetét, Angliában rizspuding, Spanyolországban paella, és a hosszú - korántsem teljes - listán nálam Olaszország nyert a rizottóval.
Számomra egy rizottót kevergetni 18-20 percig maga a kikapcsolódás. Egy csendes meditáció, amit még jutalom is követ: a kész, krémes rizsétel, amely enyhe fehérborillatával és változatosságával mindenkit levesz a lábáról. Nem ismerek olyan embert, aki ne enne szívesen egy tál rizottót, mégis előfordul, hogy megmarad egy kevés. Újramelegíteni vétek, hiszen addigra már beszívta az össze főzőlevet a rizs, túl van az al dente állapoton, már szétfőtt, túl puha. Ételt elvből nem szeretek kidobni, így a megmaradt rizottóból indulhat az arancini (arancsíni) készítése.
Galéria
