Múlt héten a boldog békeidők konyháját mutattuk be a városban és vidéken - azt az időszakot, aminek az ország második világháborúba való belépése vetett véget. Az első pár hónapban nem látszott nagy különbség, ez főként az előző év gazdag termésének, és így az alacsony áraknak volt köszönhető. Az első megszorítások a kávét és a teát illették, majd a drágább húsok tűntek el, és a búza illetve rozsliszt lett egyre sötétebb.
A jegyrendszert 1941-ben vezették be.
Az első időkben egy személy hetente 12 dkg cukrot és 24 dkg zsírt vásárolhatott. Az adagokat a háború előrehaladtával egyre csökkentették, és amúgy sem volt egységes – a vidéki lakosok kevesebb jegyet kaptak, a zsidótörvények bevezetésétől kezdve az izraelitának minősített állampolgárok is jóval kevesebb fejadag járt. Vidéken egyszerűbb volt az alapanyag beszerzése, de a városok szegényebb rétegei hamar lecserélték a vajat margarinra, a tojást tojásporra.
Egyre több hadiszakácskönyv jelent meg, amely arra tanított, hogyan lehet olcsón laktatót főzni, a dráguló hús helyett pedig gyakran belsőségből főztek a háziasszonyok. A friss zöldségek és idénygyümölcsök helyét a száraz hüvelyesek vették át, egyre népszerűbb lett a hamis gulyás, a sterc (gyakorlatilag rántás), a bundázott zöldségek és a krumpli. A háború gasztronómiai vívmányai közé tartozott többek között az a préselt, szeletelhető gyümölcsöt csak nyomokban tartalmazó lekvárszerűség, ami hitlerszalonna néven vette be magát a köztudatba.
Az ostromok alatt a lakosság azt evett, amit tudott – városokban az egyetlen húsforrás az elesett lovak voltak, amelyeket szemtanúk visszaemlékezési szerint egy-egy ház gyakorlatilag húsz perc alatt szétkapott.
A háború után
sem lett sokkal jobb a helyzet. A vidéki földművelő réteget gyakorlatilag kisemmizték és tönkretették. Kötelezővé vált a termények, állatok, és a zsír bizonyos részének beszolgáltatása – ebben a korszakban ami a városokban a csengőfrász, az vidéken a padláslesöprés volt. Az új rendszer új társadalmi rétegeket alakított ki, új étkezési szokásokkal. A helyzet lassan normalizálódott. Az államosítással és az alapanyagok beszerzésének megnehezítésével rengeteg korábbi vendéglő kényszerült bezárni, helyüket egyszerű, hústalan ételeket kínáló kifőzdék, borkimérések és eszpresszók vették át.
Az ötvenes évek
végén ugyan már egyszerűbb volt alapvető élelmiszereket beszerezni, a korábban mindennaposnak számító élelmiszerek azonban teljesen eltűntek a polcokról. Gyakorlatilag megszűnt a háztartást vezető nők száma, a hosszúra nyújtott műszakok és egyéb kötelező elfoglaltságok pedig teljesen átalakították a korábbi étkezési szokásokat. Az ötvenes évek végén egyre jellemzőbb üzemi étkezés, amelyet a városi dolgozók nagy része kénytelen volt igénybe venni. A hatvanas évek elejéig a korábbiakhoz képest ritkult a húsfogyasztás, az üzemi konyhákban eleinte kizárólag pénteken kínálták – mivel ezen a napon a korszak által tiltott vallások nem engedélyezik a húsfogyasztást.
Az ötvenes években megindult építkezések, és az új típusú házak is alakítottak a fogyasztási szokásokon. A városokban egyre jobban terjedt a villanytűzhely, a korszak új építésű lakásainak konyhái pedig sokkal kisebbek voltak, akár a háború előtt épült bérlakások konyháinál, akár a vidéki falusi házakénál. A kamra, füstölő, nagy lisztesládák hiányának hatására a városokban teljesen megszűnt az otthoni kenyérsütés, ritkábbak lettek a befőzések, a saját feldolgozású hús fogyasztása.
Ugyanakkor ebben a korban lett a cukor igazi tömegcikk – az olyan, ma már elképzelhetetlen „fogásokkal” pótolták a hiányzó kalóriát, mint a cukorral megszórt zsíroskenyér. Az ötvenes években a világ többi részével ellentétben nem az otthon főzőcskéző, házias, hanem a kemény fizikai munkát végző nőtípus lett az ideál – nem mondhatnánk, hogy az ötvenes évek egy gourmand korszak lett volna.
Jövő héten folytatjuk!
