Régi szakácskönyveket bemutató sorozatunk következő kötete a szerző életében három kiadást élt meg. 1906-ban jelent meg az első, és 1926-ban a harmadik, immár jócskán bővített változat a Dunántúli szakácskönyvből. (A korszak gasztronómiájáról Dacota írt egy remek cikket a napokban.) Túlélte az első világháborút, sőt.

Alsószopori Nagy Ferencné a második és a harmadik kiadás között megjelentette Háborús ételek című könyvecskéjét, amelyet azonban nagyrészt rosszallva fogadott a közönség, miszerint a benne leírt ételeket, mint például a lencsebifszteket a magyar gyomor nem veszi be, viszont a negatív kritikák mellett megjelent az olvasói igény is, hogy a Dunántúli szakácskönyvet ismét adják ki.

Maga a könyv valóban jellegzetesen dunántúlinak tűnő recepteket tartalmaz. Jómagam is dunántúli lévén, meglepve olvastam, hogy még a disznóvágás lépései is szinte szóról szóra megegyeznek a mi családunkban megszokottal, pedig tudom, hogy ennek a csaknem ünnepinek számító eseménynek meglehetősen sokféle változata van máig gyakorlatban.

A kötet legizgalmasabb részei ezért számomra talán nem is receptek, hanem Alsószopori Nagy Ferencné tanácsai a mindennapi élettel kapcsolatban. A főzésről magáról azt írja, hogy a túl részletes útmutatás a konyhában csak összezavarja az asszonyt, ezért is ad ő időnként hiányosnak tűnő recepteket, hogy nagyobb önállóságra buzdítsa az olvasót. Kukába hát a konyhai mérleggel! A könyv célközönségeként egyébként sem a szakképzett szakácsokat nevezi meg, hanem minden háziasszonyt. Kifejezetten rosszallja a második kiadás előszavában, hogy némelyek a könyvét egyenesen a szakácsnőjük kezébe nyomják, hogy azok kezdjenek vele valamit.

A Dunántúli szakácskönyv nemcsak a főzéshez ad tippeket, hanem egyéb háztartási praktikákat is közöl: mivel tisztítsuk a lószőrt, a tollat, a szalmakalapot, hogyan tartsuk el leghosszabban a citromot (fölállított cirokseprűre kell tenni!), hogyan írjunk láthatatlan betűket. De a legeslegjobb tanácsa Kozmetika cím alatt így hangzik: „Egynéhány egyszerű és könnyen otthon készíthető szert ajánlok a test ápolására. – Az arcbőrre legjobb a többszöri mosakodás.”

Bevezetőül egy nagyon egyszerű „receptet” mutatok a könyvből, azért az idézőjel, mert tényleg rém egyszerű italról van szó, viszont, hogy újra közelít a megszokott nyári időjárás és itt a kertiparty-szezon, szerintem sokaknak hasznos lehet ez a bő százéves ital, amely a Tutti-frutti nevet viseli. Ez egy pezsgő alapú gyümölcsös frissítő, de szerintem inkább fejbekólintó, bár lehet, hogy csak az alkoholfogyasztási szokások változtak meg az elmúlt években?

Az eredeti recept így szól: „Mindenféle gyümölcsből készíthető vegyest. Ananász, barack, körte, alma, ribizli, eper kockára, vagy szeletekre vágandó. Mély tálba tesszük és porcukorral jól behintjük. Felöntjük óborral vagy pezsgővel, tetszés szerint teszünk hozzá pár kanál konyakot. Pár órára jégbe ássuk. Fagylalt helyett beadjuk.”

Én a pezsgőt hígítottam 1:1 arányban szénsavas vízzel, a gyerekbarát verziót pedig kihűtött csipkebogyóteával és mézzel készítettem el (de a gyerekek csak kikanalazták belőle a gyümölcsöt, szóval sok értelme nem volt). Bár jóval hígabb így, mint ahogy azt Alsószopori Nagy Ferencné ajánlotta, viszont – talán épp ezért –, ha eleget hagyjuk állni, pontosan olyan íze van, mint a citromos jegesteának. Itatja magát, és miközben gyanútlanul kanalazzuk ki belőle a gyümölcsöket, rekord sebességgel be is rúghatunk, mert beléjük ivódik az alkohol tetemes része.

Ez pedig Alsószopori Nagy Ferencné évszázadokon átívelő jó tanácsa az első kiadás előszavából: „Rajta hát kedves társnőim, főleg pedig kis menyecskék, menyasszonyok és menyasszonyjelöltek, ha azt akarjátok, hogy tanyát üssön otthonotokban a béke és az egészség, úgy forgassátok minél gyakrabban ezeket a lapokat és a főzőkanalat (…)"

Hadd forogjon az a főzőkanál!